Baranyi Imre - Versek hazafelé

merthogy ideje összeszedni a széthagyott dolgainkat

Versek

Rosszaság

Bár haragod ma a lelkemig ér,

nincs hova futnom e télben,

arcomat íme elönti a vér,

így pirulok bele bőszen.

Vétkeimet tagadom, de tudom,

bújik a szög ki a zsákból,

és hamarost emelem kalapom,

múlok e balga világtól.

Hogyha a mennybe jutok, hiba lesz,

sorsom elírta a Főnök,

hirtelen azt se tudom hova tesz,

kéreti, jöjjön az ördög.

És a pokol tüze majd befogad,

éget is egyre az üstben,

bátoran újra fogom magamat,

hogy delejét keserítsem.

2024. április 18.

Mérlegelés után

Ha végül egymagad maradsz, s az óra

a láthatár felett feléd közelg,

riadva vélsz megannyi buktatóra,

de most te is tudod, nem az jön el.

Hiszen ma fellegén Diké jön érted,

felállsz a mérlegére réveteg,

kemény, nem alkuszik, hiába kéred,

mutatja mennyit ért az életed.

A lelkedet bogozva megtalálja

(takargatod habár) a foltokat,

hiába állsz eléje égbe vágyva,

Hadész felé mutatja új utad.

De hát a mámor és a bor megérte,

szomorkodásra nem maradt idő,

legyen tehát az alvilág a vége,

ha ott a csókok íze perzselő.

2024. április 17.

Ekliptika

Szorít a tél, de már erőtlen,

fogát kihúzta rég az új tavasz,

osonva távozott a ködben,

akárha volna megszidott kamasz.

A jéghideg kezével intett,

amint a hegytetőre költözött,

elült a jéghideg tekintet,

pihenni tért a sziklaszirt fölött.

Hisz elfogadta, itt az óra,

ha menni kell, ne érje őt a vád,

belénk hiába is fogódzna,

mi harsogón az új tavasz dalát

rikoltjuk egyre felderülve,

fagyott hitünk felolvadott hamar,

habár a lelkeink gyötörte,

de érte is kiáll hevén a dal.

Hisz így hajolva Nap felé, s el

a földi tengely évszakokra vált,

betölti folyton új reménnyel

a létet, elkerülve zord halált.

2024. április 16.

Versemet írom

Bárha mulattok, a versemet írom,

rímeimen kacarásztok a várban,

ám idelent a kaszások a tarlón

zengik a rigmusaim csuda bátran.

Mert idelent a szavaknak a súlya

nem veszik el, de magas hegyetekben

oly hamisan foszol el, bicsakolva,

szemtelenül, hazugan tovalibben.

Még odafent ügyesen magyaráztok,

ám idelent a fülek becsukódnak,

mert az idő üresen tovaszállott,

nincs hite rég a hamis szavatoknak.

Múlik a dicstelen éra az éjben,

hajnalodik, felocsúdva világom

törli e gyászos időt, s az ölében

ringva, lebegve a versemet írom.

2024. április 15.

Egy híján

A tegnapunk a múltba már,

komor jövőnk kicsit kivár,

s mi itt vagyunk jelenbe fojtva,

amelyben egyre-másra dúl

kevély hitünk, pofátlanul

valónk borús keretbe fogja.

A gyávaság karunkra ül,

szabadkozunk ügyetlenül,

mutatva másra bűneinkért,

mi mind tizenkilenc vagyunk,

a húszra már csak életunt,

botor közönybe málladunk szét.

Ma még a Föld forog tovább

megannyi balga ostobát

cipelve bár a görbe hátán,

de hát kifosztva ő se bír

soká forogni, jő a hír:

szemet vetett reá a Sátán.

2024. április 14.

Világégés

Zsarátnokát a dac sodorta erre,

kigyúlt a lét ezernyi asztaga,

parázslik és a füst gomolyg felette,

a ház lerogyva ég, ma nincs hova

tovább osonni gyávamód előle,

az oktalan felélte önmagát,

a balgasága vitte őt a csődbe,

elérkezett az óra, nincs tovább.

Kiélte mámorát a rút kevélység,

felülkerült eszén megint a dac,

a büszkeség miatt a fél világ ég,

a túlfelén megannyi csontkupac

mutatja, bárha létezett az élet,

de csúfosan dugába dőlt a terv,

a felvilág lazán az ördögé lett,

nekünk megint csupáncsak ennyi telt.

2024. április 13.

Április

Tavaszt hozott az április, s a fákra

szelet kavarva lombruhát adott,

akárha volna gondja, dajkaságra

vehette rá a felkelő Napot.

Utána körbelengte erdeit, lágy,

szerelmetes szavát susogva szét

a kertjeink felé vezette útját,

virágaikra szórva kellemét.

Beköltözött az ébredő fejekbe,

ahol pörögve, dongva táncra kelt,

a lét porát valónkra permetezte,

megédesült belé a röpke perc.

Szeszélye felkavarta sorsainkat,

s belőle új szerelmeink fakadnak.

2024. április 12.

Tavaszi permet

A délutáni langy esőben

ázok egyre fejfedőtlen,

tavasz lazítja lenge ingem,

gombolom lazán, szelíden.

E zápor ím feloldja vérem,

elmerülve létvizében

kalandra készülök ledéren,

két karodba tartva, szépem.

A vágyam egyre felkorogva

húz a végtelen habokba,

ha teljesül, meg is halok ma,

eltemetve, fuldokolva.

De permetét azért se bánom,

mert e tél utáni álom

repít, s kilépve kisszobámon,

földi mennyemet találom.

2024. április 11.

Vakhitűn

Tudom, lehet cserélni vakhitet

a józan ész helyébe végül,

hiszen talán ma még az is lehet,

a talpnyalás ezüstre térül.

Simán vehetsz is érte telkeket

a Balcsi partot elcsatolva,

s ha eltakarja bősz tekinteted,

erőd a fákat is tarolja.

Ha rámutatsz a házra, hol lakom,

rohan reám a végrehajtó,

hamar tiéd az üzlet és vagyon,

a vakhited nem éri vétó.

Falón dagadsz a nincstelen nyakán,

valód akárha volna golyva,

lehet, pokolra küldenéd talán,

ha kulcsa már kezedbe' volna.

De még ma ott az úr az ördög és

örül, figyel reád vigyorgva,

ha vakhitedre jő a döbbenés,

a lelkedet mohón karolja.

2024. április 10.

Vajon az Úr...

Az új tavasznak édes illatát

sodorja szét a szél kerengve,

akár a szívmelengető imák,

az ég felé sorolnak egyre.

Vajon van ott, ki bódulón belé

feledkezik, s tekint e tájra,

mosolygva néz az új jövő felé,

megóvja, féli és csodálja?

Vajon lenéz-e még az Úr reánk,

szemét a bűneinknek árja,

ha nem takarja kárhozat gyanánt,

talán a lelkeink vigyázza?

Vagy elfogyott türelme végleg és

nyomán megint a bárka készül,

de mindhiába, mert nekünk kevés,

dühét az ár megoldja végül?

2024. április 10.

Jégesőben

Mondd, hova szállt csodaszép tavaszunk,

illatait ki keverte e télbe

mint aki éktelenül beleunt,

sorra zavarja bibéit a jégre,

szélsusogás sziszeg ím szilajul

balga idők remegő tenyerébe,

fázik a kert, a virág lelapul,

vajh, hol a Napnak a néhai fénye?

Ám azután hamarost kiderül,

múlik az égen a fellegek árja,

ágra dalos madaracska repül,

szórja a rímeit egyre a tájra,

újra feléled a lágy tavasz és

átölel, elfog a tarka reménye,

zöldül a rét, belehúz a vetés,

nyúlnak a zsenge kalászok az égre.

2024. április 9.

Esti félhomály

A múltba vész az este félhomálya,

mögötte úgy bukott le bár a Nap,

akárha volna éltető varázsa

felejthetetlen égi pillanat,

amely sosem sötétül el, lobogva

a lét fölé emelkedik, csupán

aludni tér a csendes éjszakába,

a csillagokra bízva önmagát.

A délelőtt, hogy elszaladt, rohanva

szitált a férfiúi lét felé,

egén a fény erőt adott a harcra,

bohó reményt öregkorunk elé,

de lám, időre fáradó hitünket

nem edzi délutánra senki meg,

öreg karunk a lankadó erőnek

az esti félhomályban integet.

2024. április 8.

Dagály előtt

A vár felől tanácstalan moraj kél,

düh és dilemma váltakozva dúl,

hiába, mert a bús tömeg ma nem fél,

üres kezén ökölbe is szorul

a sok keserv, az asztalára csapna

urának, ámde zárva ajtaja,

lehetne bár Botond, de még haragja

a józan észt követve tér haza.

De hogyha holnap árja eljön újra,

a nagy hegyet lehet, hogy ellepi,

talán a vágya új jövőt vajúdva

a vár urát szemétre dobja ki,

utána lassan elcsitul megint csak,

reményt terítve hömpölyög tova,

amelyre kelve már az új nap

mutatja, végleg itt az otthona.

2024. április 7.

Ugyan vajon

A létre méla bánat ül,

de tétován, ügyetlenül

a szalmaszál után kap és

akárha lenne döbbenés,

felülkerül saját magán,

e vágy itatta délután.

A téren áll a morc tömeg,

a várfal egyre csak remeg,

s a horkanó felindulás

a gőgösök fülébe vás,

ugyan vajon megértik-e,

ez itt a változás szele?

Vagy épp szabályaik szegik,

s maholnap újra rendelik,

kinek mit ér a jelleme,

urához úgy lojális-e,

ahogy parancsba adta volt,

midőn a trónra ráfarolt.

2024. április 6.

A lélek dala

A tél után a lélek

szabadnak érzi önmagát,

a bú az ördögé lett,

nem űzi gondja már tovább.

Kacsint, a kékes éggel

kacérkodik mosolygva csak,

amint szerelmesével

dalolva vágya húrba csap.

A végtelent hasítva

cikáz a lét határain,

reménye újra írja

a szárnyalás szabályait.

Kitörve fagyzugából

bohón a Nap felé fut el,

meleng a langy sugártól,

miközben egyre énekel.

Ha most figyelsz erősen,

lehet kihallod énekét,

amint a tiszta légen

jövőt igézve száll feléd.

2024. április 5.

A csend határán

E csendes óra áthat és

akárha volna lebbenés,

robog tovább a múltba,

kicsit topogna még talán,

de már az álmok asztagán

felülkerül vajúdva.

Szül is belőlük új jövőt,

amelyre zord kerékkötők

vetik maguk morogva,

de hát a sors ilyen konok,

csupán e csendes alkonyok

maradtak aggkoromra.

Fehér hajamba túr a szél,

miközben egyre csak mesél

a régi hajnalokról,

mikor remegve átkarolt

reményem és varázsa volt

a sok bohó titoktól.

De ím, csupán a csend maradt,

latolni látomásokat,

ugyan valók-e vagy sem,

nyomán lehull a függöny és

akárha volna lebbenés,

a lét a múltba röppen.

2024. április 4.

Lanka őszön

Hajam fehér, a lelkem üdve kérges,

a létnyi pillanat továbbhaladt,

hová foszolt a múlt e hetvenéves

kamaszkodó, csodás kaland alatt?

Habár a vér erem falára lüktet,

olyankor újra mérhető vagyok,

de elfeledve mind, amit karom tett,

siratnak elhalón az angyalok.

Beteljesült szerelmeim maradtak

jelek csupán hunyorgva, álmodón,

mutatva mennyi hűlt parázsnyi attak

mereng felém megannyi csillagon.

Parányi fényeik remegve őrzöm

heves nyarunk után e lanka őszön.

2024. április 3.

Éji varázs

Az alkonyatra csendes éj fonódik,

cseresznyefám fehér virágain

ölelve át a létezés valóit,

a szél finom-puhán körözve ring.

A kerti illatok fölém lebegnek,

betelni vágyva bódulok belé

megannyi vágy sodorta kellemüknek,

akárha volna mind az édené.

A parti fák felől melódiát hoz

az éj cirógató fuvallata,

amelyre csatlakozva lép a tánchoz

kerengve bájos angyalok hada.

De már amott közelg az édes álom,

becézve, andalítva ringat el,

talán szerelmem újra megtalálom,

amint varázsa lágyan átölel.

2024. április 1.

Kimenetek

E mélabús barangolásban érted

vajon hová jutok, ha nem lelem

csupán a régi, hetyke büszkeséged,

mi lesz, ha kénye játszadoz velem?

Tovább csavargok, át az éjszakába,

üveghegyek mögé bolyongok el,

ha vágyam árvuló, szelíd szavára

kevély szavad továbbra sem felel.

De hogyha lázasan karomba bújva,

remegve-égve mondanád nevem,

veled maradna, álmodozva újra

vadul beléd szeretne mindenem.

Vigyázz ezért, hogyan fogadsz ma engem,

ha gőgösen kacagva, elfutok,

de hogyha végre lágyan, úgy ölemben

egyetlenem maradsz, ki ringni fog!

2024. március 31.

Bűntudattalan

A múlt a tébolyult jelenbe torkollt,

kiégte volt hitét a létezés,

akárha volna lángolása félholt,

fogadkozás, parázsnak is kevés

e bűntudattalan, goromba vétség,

amint utódainkra ver vasat,

hajol kihunyt jövőnkre törve, hétrét

alázva szét a régi álmokat.

Kifosztva áll üres fokán a lélek,

az ördögök se jönnek érte el,

alatta bár az elsodort remények

maroknyi vágya búsan énekel,

halotti dal bolyong a szürke ködben,

de már e nagy temetkezés kicseng,

alig maradt, ki arra elgyötörten

imát sorolna néha-néha lent.

Bezárva balga börtönébe végül

a lét mohón feléli önmagát,

s e végtelen, hideg világra ráül

a gyávaság, orozva fogja át

a hűs ligetjeink megújhodását,

tavasz helyett örök telet borít

reánk, s az értelem galaktikáján

kacagva, gúnyolódva bandzsalít.

2024. március 30.

Ki többre?

Magyar magyarnak egyre-másra

tovább szorítja torkát,

fölötte győzelemre vágyva

szemérme vígan áthág

megannyi vélt-valós határon,

gorombamód tapossa

a másikát, azért se szálljon

reá az ősi jussa.

Ne éldegéljen itt a balga,

ne szüljön itt porontyot,

hiszen kivált ma őmiatta

keletkezők a gondok,

nem érdemes se kézfogásra,

se egy baráti szóra,

akárha léte egycsapásra

az ördög átka volna.

A gyűlölet tovább csatázik,

aligha csillapulna,

ledönti templomát a másik,

vadul, megittasodva

üvölt a csendes éjszakában,

habár szorong a lelke,

csupán hörög halálra váltan,

a szitkokat keresve.

2024. március 28.

Éji bál

A délutánra jő a csendes alkony,

a fénykorong alig szivárog át,

a nádasok tövén amott a parton

aludni térnek ím a vadkacsák.

Az alkonyatra langyos éj szövődik,

a tó vizére Hold karéja száll,

körébe százezernyi csillag ékít

lecsillapíthatatlan égi bált.

A talpalávalót tücsök vonózza,

a fellegek miként a függönyök,

az éji pompa színpadára nyílva,

lebegve úsznak át a tó fölött.

A tapsra bájos angyalok hajolnak,

mögöttük ébredezni kezd a holnap.

2024. március 27.

Mélyben

Hallgat a mélyben az értelem és ama néhai szikra

hamvad alatta felejtve, penészesen elhanyagolva,

nincs ki a démonait tovaűzve kiállna a gátra,

néma a számkivetett, becsapott tömegeknek a szája.

Mintha lapulna a félsz a velőt remegő zsigerekben,

onnan elő a dacolni merész akarat sose jő már,

bávad a bú, s a harag kibicsaklik előle csalárdul,

hajtja a bakra fejét, azután mosolyogva aláhull.

Fullad a lét vigyorogva az ördögeik mocsarába,

görbe gerince ropogva behajlik előbb csuda bátran,

hallgat a mélyben a vágy, letakarva sötét levelekkel,

néha mozog kicsikét, de mihaszna, ha égni alig mer.

2024. március 26.

Mesék a szélben

A szél szemembe vissza-visszafújja

a tejhabos mesék idilli képét,

az ízük ott a kiflivégen újra,

miként a régi reggelén, omolt szét.

Anyám szelíden adta rám kabátom,

amelybe varrva kandikált a kesztyű,

alatta járt a két parányi lábnyom,

azóta elsodorta rég a seprű.

Ahogy seperte volt valóm világát,

hideg kövekkel egyre rakta járdám,

facsarg a szívem, ám azóta átlát

meséimen, de mégis újra járnám.

Remegve csüggenék talányain ma,

ha volna még ki est felé mesélne,

s utána úgy hajolna álmaimra,

akárha jó anyám hajolt fölébe.

Ma már csupán a lenge szél sodorja

meséimet hegyekre és mezőkre,

a torz való azóta oly mogorva,

nem is lehetne már azokba szőve.

2024. március 25.

Alkonyatban

A délutáni lankadatban egyre

kapaszkodunk a lét jogán a hegyre,

de onnan oly kevély urak vigyorgnak,

akárha volna mind övék a holnap.

Ha néha egy falat nekünk leesne,

befaljuk azt legott, mohón, repesve,

imádatunk az égig ér, s a hála

gügyögve dől a hegy fölötti várra.

Mióta nem merünk, csupán susogni

maradt csekély hitünk, akár a zokni,

az is lyukas, kikandikál belőle

megalkuvó, botor fejünk, a dőre.

Az is lehajtva éljenez, magában

remeg, sziszeg fakón, komorra váltan,

s az alkonyunk az estre dőlve hétrét

motozza szét a bamba, bús sötétség.

2024. március 24.

Cseresznyefámhoz

Levélruhája még rügyekbe bújva

alussza egyre boldog álmait,

az ága közt a szél remegve fújja

a kertek illatát, elandalít

az égi tünde báj, e játszi kellem

bizserg, matatni kezd az ingemen,

biz én kigombolom, hogy úgy szeressen,

varázsa végre egy legyen velem.

Öreg cseresznyefám a kertben állva

kivárta míg az új tavasz közelg,

akárha volna álma nagykabátja,

a tél nagyot legyintve elszelelt,

naponta nézegettem óvva, féltve,

vajon kihajt-e újra májusán,

de lám, az őszülő fejem megérte,

terem megint az én cseresznyefám.

2024. március 23.

Az álom és az ördög

Az éji álom illan, átlopózva

a létezés falán tovább bolyong,

kerek szemét kinyitja álmodója,

amint a zord való elébe ront.

A lágy etűd kicsengve messze tűnik,

a vért a testre újra felkerül,

a szív talán kivárna pár ütemnyit,

de pitvarára balga démon ül.

Rikolt a harci kürt, velőt remegve

hasítja át a hajnal illatát,

de hát ma háborúzni volna kedve

az ördögének, így vadul kiált:

Előre, öld a véredet halomra,

ne adj kegyelmet és ne tétovázz,

hiszen velem maradsz a rút pokolba,

nagyon vigyázok arra, hogy ne fázz!

2024. március 22.

Venyigék

Elfut a lét, az igék

rendre sorolnak a múltba,

hajladozó venyigét

úgy fon a sors koszorúba,

mintha a néma halál

már közeledne feléje,

mint aki mégse talál

most nyugodalmat a végre.

Dobja a font koszorút

lomha folyó tarajára,

úszik az egyre a rút,

mély feledés mocsarába,

onnan elő sose jő,

bár vele úszik a lélek,

ámde a vesszeje nő

mégis a lét-venyigének.

2024. március 21.

Barbár idők

Alig maradt parányi jel

a végtelen nagy űrben,

mi néha-néha ráfelel

a vágyainkra, bőszen

csupán az ökleink verik

az asztalát a sorsnak,

de nincs mögötte már a hit,

a lelkeink adósak.

A mát felettük és szuvas

fogunk jövőnkbe vájva,

vagyunk merő komor panasz,

s teszünk a nagyvilágra,

mi lesz velünk nem érdekel

ma senkit és hiába,

ki néha-néha ráfelel,

hörögve fúl a sárba.

2024. március 20.

Önmagát faló

Mintha volna éji látomás,

mi messzi, ős-ködökbe bújna,

néha készakarva visszavás,

dohos fogak között csikorgva.

Megrekedve lét határain

beteg világom így üzenne,

forr az ég alatt a karmazsin

kemény vihart jelez közelgve.

Bősz idő kereng vadul felül,

alant a múlt remeg vajúdva,

rég elengedett esély feszül

az elveszett jövőnek újra.

Ám a mindenét faló vigyorg,

tetézi bűneit halomra,

mintha volna megvadult kobold,

ki még a végeken rabolna.

Így rohan mohón e torz világ

a végzetébe balga módon,

hogy felélve részeg önmagát

csupán falatnyi űr maradjon.

2024. március 19.

Ölelések

Elfeledett ölelések a szélben

foszlanak el, s örökén az idő

csendesedik bele már, csodaszépen

jönnek az éjben az álmok elő.

Régi szerelmek után kap az elme,

mintha ma volna a lét tavasza,

újra repesne, reményt szüretelne,

hogyha lehetne, ha volna tova.

Így csak a vágyak ölelnek, erősen

fonja a karjuk a testemet át,

csillagaikra remegnek az égen,

szülnek ezernyi regős babonát.

Ámde a múltnak a titkai élnek,

már zsigerünkbe ivódva, mohón

vágynak az új szerelemre, s a lélek

így evez át ölelőn a folyón.

2024. március 18.

Tavaszköszöntő

A márciussal éledő remény

hozott e tájra újra végül,

vajon miféle ős letétemény

mi szült, s az ész bomolva szédül,

a duzzadó rügyed mivé fakad,

ha Nap sugára lágyan oltja,

talán remélt gyümölcse megmarad,

vagy elfagyott bibéje holtra?

A hűvös éjszakákra nappalok

sorolnak egyre felmelengve,

tavaszt igézve édes illatok

terülnek el puhán a kertre,

s e zsendülésbe fúlva szédeleg

a vágy itatta lelkem újra,

akárha volna kába, reszketeg

dalos madár, ki most ocsúdna.

Te, lelkemet mosolygtató tavasz,

miért ilyen sokára jöttél,

akár a megvadult, bolond kamasz,

ölelt a rút, vacogtató tél,

de mára végre itt vagy és emelsz

magaslatokba térve engem,

utat mutatva, hogy mit ér a mersz,

ha végtelenbe száll a lelkem.

2024. március 17.

Rezignáció

Megadva önmagunk az ördögünknek,

a gyávaságainkba vész a hősi múlt,

hiába volt megannyi boldog ünnep,

ha garmadán belőle senki sem tanult.

A korcsuló idő csak egyre görbült,

miközben eltakarta balga végzetünk,

a lelkeinkre bár a kétkedés ült,

de elfogadható megalkuvásba tűnt.

Eladtuk őseink megannyi álmát,

miközben újakat nem álmodott az ész,

a vétkeink goromba, rút során át

lelankadott legyintve mind, ki tettre kész.

Behúzva volt hitünk, fülünk, s a farkunk,

nekünk a béna meghunyászkodás a cél,

csökött agyunk a lázadásra ráunt,

cserébe talpnyalón, vazallusul henyél.

Vajon ki lesz, ki visszaadja újra

gerinceink, vagy ez ma már botor remény,

nem is maradt, ki két kezét kinyújtja

felénk, csupán elég nekünk e durva kény?

2024. március 16.

Hazát találtam...

Hazát találtam itt, s e föld

faragta, véste jellemem,

nem állt inogva bűn fölött,

azokra égve szót emelt,

ha látni vélte zsarnokát,

a frontra akkor is kiállt,

haladt az ingoványon át,

dacolva ördögöt kiált.

Hazát találtam itt, s e föld

temetni fog, ha jő a nap,

a fény fölötte tündökölt,

alatta mennyi mag hasadt,

remélem akkor is kihajt,

ha már nem én vigyázom őt,

csupán a csillagom maradt

hunyorgva mindenek fölött.

2024. március 15.

Az újhodáson át

A márciusra langyuló

tekintetét a Nap

teríti, mintha volna jó

apánk az ég alatt,

a felleg is, miként anyánk,

simítja bús fejünk,

a tél vigasztalás gyanánt

a messzeségbe tűnt.

A lelkeinkben enyhülő

feloldozás kutat,

az új tavasz virága nő,

kitárja szirmukat,

s velük kering a lenge szél,

a kertek illatát

bogozza egyre szerteszét

az újhodáson át.

2024. március 14.

Át az ingoványon

Az ingoványon át nehéz haladni,

hiszen, ha rajta nincsen általút,

veszélyes elkalandozás a hakni,

mi téged arra vitt, s a vége rút.

A járt utat hiába hagytad így el,

előny belőle nem maradt neked,

mosolyt az ajkad ím, hiába mímel,

vigyázz, ha nem találsz ki, eltemet!

Ha félre lépsz, talán el is merülhetsz,

az ördög elkap és hamar lehúz,

ne menj tovább, nem oly dobogtató hecc,

maradj a járt csapásokon, ha tudsz!

De hát a lélek egyre csak kalandoz,

olyankor újra úttörő leszel,

varázsa visszahúz a vágyaidhoz,

s utána már aligha enged el.

2024. március 13.

Tétova múlás

Alkonyodik, hal a fákon a fény,

búvik a Nap horizontja mögé, bár

hallgat a nádas, a tó peremén

szárcsamadár csacsogása csitul már.

Csillaga gyúl hamarost remegőn,

lassan az est beborítja a tájat,

füstjeleket visz a szél a tetőn,

csillapodik, s azután belefárad.

Álmok inognak az éj kapuján,

várva, hamar bekerülnek a sorba,

hátha a létmese hatna talán,

s réved a szem mielőbb lecsukódna.

Majd takarózik a boldog idő,

volna a fellege langy-puha paplan,

alszik alant a mező, legelő,

múlik a tétova éjszaka halkan.

2024. március 12.

Tavasz-titok

Fáznak a szélben a fák, rügyeikben

domborodik remegőn a jövő,

enyhül a fagy, szigorán tovalibben

Tél uraság, odasúgja: Agyő!

Jő Tavaszunk, karolása lebegve

álmokat oldoz a hajnalokon,

nagy sietősen az égre fecsegne,

ömlene széjjel a titka nagyon.

Ámde a Hold sugarán idehajtat

Márciusunk kipirulva kicsit,

bárha az éjszaka mámora hallgat,

láza kotyogna belőle, de csitt!

Szólt a Tavasz, mi az éj közepén volt,

fedje örökre a köd takarón,

így született meg a hajnali égbolt,

s pírral ölelte a lágy horizont.

2024. március 11.

Kelő Napunk

Habár megannyi furcsa jel mutatta,

mi mégis édelegve tűrtük el,

s a láncaink megint kezünkre rakta

a rút közöny, mi újra átölel.

Miért van az, hogy oly hamar felejtünk,

botor fejünk hurokba dugva lám,

az éledő remény a ködben eltűnt,

azóta hamva sem maradt talán.

A volt hitünk a szél szemünkbe fújja,

hunyorgva bár, de éledezni kezd,

s ha majd kezünk a láncaink ledobja,

a végtelen ködére ráijeszt.

Kelő Napunk a fellegünk elűzi,

az ég kitisztul és beteg tüdőnk

mer újra mélyeket belélegezni,

s a lelkeinkre új világ köszönt.

2024. március 10.

Tavaszi vágy

A sárga nárciszok megint kinyíltak,

az illatuk kerengve lengedez,

viráguk újra küld a márciusnak

megannyi bódulón szelíd jelet.

Elandalít az új tavasz varázsa,

feloldoz és hamar kibékülök,

nem orrolok ma már a tél fagyára,

különben is sietve költözött.

Helyére végre langy szelek tolultak,

levettetik velem kabátomat,

remegtetik cirógatón a vágyat,

meg is pirul belé az alkonyat.

No és az éj vajon milyen talányt hoz,

ha eltalálok újra hű babámhoz?

2024. március 9.

Éledő remény

Március illata libben a szélben,

nyílik a nárcisz a kertek ölén,

múlik a tél, foga vásik, erőtlen

hordja a fellegeit ma fölém.

Már oda rég a fehér hava, látod,

pendül a réten a fű szaporán,

új tavaszunk tenyerén virulást hoz,

éled a lélek a lépte nyomán.

Mintha kitörne belőle a télnek

fagyszomorú, kiadós szigora,

messzire zendül az erdei ének,

roppan alatta a szűk kaloda.

Mert a remény szabadon szeret élni,

nem nyomorítja a tél hidege,

és a világ örömét betetézi,

nem hiszi tán e csodát maga se.

2024. március 8.

Kharón panasza

Köröttem egyre olvadó idő,

a hátamon megannyi néma súly,

miről beszélni nincs elég erő,

s a szél üres tekintetembe fúj.

A mezsgye vékonyodva partra lejt,

ahol kikötve ringató ladik

locsogva vár, halásza nem felejt,

türelmes, ámde mégse hagyhat itt.

Utamra indulok ma én vele,

evezve át az éjsötét vízen,

lehet, hogy integetni kellene,

de nincs a parton állva senki sem,

ki visszaintegetne, elhalón

üzenne könnyeit törölve ott,

dohog belé a jó öreg Kharón;

milyen világ ez és milyen halott?

Morogva bár, ladikja visszavitt,

s kitett a partra újra engemet,

kiszólt: ha lesz ki megsirat, megint

jövök, sietve érted itt leszek.

Azóta vígan éldegélek én,

a dőre verseim rovom, noha

ki megsiratna, nincs e földtekén,

nem is halok meg így talán soha.

2024. március 7.

Öreg kemence

Az alkonyatba csendes est fonódott,

a lámpa lángja megremegve nyúlt

a vert falon, miként ha volna boldog

világ, amelyre rátalált a múlt.

Öreg kemence fűtve domborodta

meleg tekintetét, körötte volt,

megélt mesék szövődtek egyre-másra,

az est a tág szemeknek udvarolt.

A gyermekek csodát neszelve lesték

a régi múlt megáradó szavát,

az álom átitatta boldog estét,

amelyben ős mesék szövődtek át.

Ki tudja mért, a volt mesék kihűltek,

üres kemencepadka várja csak

dacolva egyre még a csendes estet,

de nincs befűtve, teste roskatag.

2024. március 6.

Maradtak álmaink?

Hiába hát, ha porkoláb vigyázza

a lelkeink megannyi rezdülését,

ha mára már a kény megadni gyáva,

mit ő a kezdetekben oly nagyon kért.

Ha mára már a régi tűz feledve,

jog és arány a sutba dobva évül,

ha lázadó hitét a pénz felette,

hatalmi vágy maradt belőle végül.

De hát, ha már a hév közönybe fullad,

vajon miért csodálkozunk ezen még,

jövőnk maroknyi gőgösön, ha múlhat,

ne kérd, hiszen mi adtuk el nem oly rég.

Maradtak álmaink, de mindhiába,

ha mára már az álmodó nem ébred,

ha balga frázisok között a kába

önérzetére tántorogva réved.

2024. március 5.

Ősközöny

Ősközönyünk hova réved unottan,

s engedi el hanyagul füle mellett

jajszavaink, de remélve titokban,

hogy kap ezért minimál jövedelmet.

Törli szemét, de befogja a száját,

hátha ezért leesik neki némi

kis maradék, a pribékjein átlát,

ám makacsul kegyeik maga kéri.

Görbül a háta, gerince hiányzik,

nyalja lihegve a talpaikat, bár

fél szeme új uraság fele sandít,

hogyha a lelke amonnan előnyt vár.

Így alakul parolázva a jellem

és e világra simulva igyekszik

hajlani balgatag önmaga ellen,

ősközönyén kibicsaklik a volt hit.

2024. március 4.

Éji ködökben

Merre talállak, az éji ködökben,

merre bolyongsz egyedül, szeretőm,

mit tehetek, hogy a lényed öleljem

újra meg újra, megint, remegőn?

Oly szövevényes e végtelen erdő,

meg se leled ma a visszautat,

mert amikorra az éj fagya eljő,

szűm ölelésre hiába kutat.

Szólj szeretőm, kiabáld fel az erdőt,

hangod a szél a fülembe cseni,

bárha dörögnek az égben a felhők,

lelkem a lelked előkeresi!

Hogyha talállak az éji ködökben,

el nem eresztlek utána sosem,

kell, hogy a lényedet újra öleljem,

nem menekülhet e nagy szerelem!

2024. március 3.

Esélyek

Jönnek az ördögeink fenekedve a fénytelen éjben,

rontva reánk, a bezárt kapuink nyikorogva kitárják,

gyűlnek a pitvarainkra, a rút vigyorukba merülten

gyűjtik a lelkeket egybe, hiába szipognak az árvák.

Hívtuk az angyalaink, de hiába, ma bál van a mennyben,

fent mulatós zene hallik, az égi lakók mulatoznak,

lent a pokol tüze ég, merülünk bele démoni csendben,

nem csoda, elfogy a hit, becsület, dacolás vele olvad.

Mondd, mikor éled a bűneiből fel az emberi elme,

vajh, keze fogja-e végre kivonva az ősei kardját,

védi-e még vajon újra az Istene égi kegyelme,

vagy begurulva reánk, dühösen letörölte a táblát?

2024. március 2.

Utolsó éj

Ha volna még időm, föléd hajolva

utószor ájuló szemedbe néznék,

akárha régi éjszakánk dobolna

a szíveink falán ütemre; még-még!

Eloldanám a köntösöd remegve,

kibontanám belőle lassan aktod,

a lelkem újra még beléd szeretne,

nem érne láza hajnalig se partot.

Talán a reggel engem ott is érne,

lebegve homlokodra hullna csókom,

sajogna bár a szám, de hát miért ne,

ha kell, a vágy belé vadul harapjon.

Ha volna még időm, meg is köszönném,

de hát a sors ladikja vár a parton,

aludj tovább, te, régi-régi tündém,

ez éj az álmaidba megmaradjon.

2024. március 2.

Tavasznyi tűz

A március ma rám köszönt.

Az ég hozott! - feleltem,

a februári köd mögött

kiolvadott a lelkem,

futottam egyre, gondtalan

az ébredő mezőre,

akárha volna színarany

a Nap sugára tőle.

Belül kiengedett a bú,

a mellem egyre tágult,

trikóm alatt a domború,

szabad remény kitárult,

el is feledve mind a bajt,

mi ért a tél fagyában,

miatta vágyam is kihajt,

s kiállok érte bátran.

Hiába szól a sok pribék;

- Korán örülsz barátom!

Nekem ma végre nyitni kék,

a szívemet kitárom,

tudom, hitem szemükbe tűz,

lehet, kemény az ára,

ha majd az ördögünk elűz

megint a Golgotára.

2024. március 1.

Férgek

Hiába kérdezel, nem érkezik reá ma válasz,

a főkolomposok fejük lehajtva úgy osonnak el,

akárha volna torkaikra rátekerve száraz

kötél, mi arra rászorul, ha tiltva bár, de szólni mer.

A félelem szivárog át rebegve íriszükben,

mi lesz, ha fény derül megannyi gyáva tetteikre most,

gyalázatukra rácsodálkozón az ész ledöbben,

a férgek ők, de kínosan vigyázol, el nehogy taposd.

2024. március 1.

Lidérces éjek

A nappalok viselhetők, de már

a szürke alkonyok szorítva fájnak,

hiszen közelg az est, a lét bezár,

eladja mindenét az éjszakának.

Az álmaim felett sötét az űr,

befalja nappalom reménysugárát,

jegén az értelem hiába tűr,

marón csupán hideg világa jár át.

Sötét lidérceim ragadnak el,

utam során iszonytató kvazárok

ijesztenek, s a jó anyám se lel,

hisz én ölébe vissza nem találok.

Nyugalmamat sehol sem érem el,

szakítanak cibálva száz darabra,

a téridő hajolva átölel,

s repít valótlanul szelén a lyukba.

Mikorra újra hajnalodni kezd,

a végtelen remény alig talál rám,

a fény az éjen át utat repeszt,

s imát rebegve ringok el sugárán.

2024. február 29.

Vívódás

Ki vagy te, létem illanó porát

a messzeségbe ellebegtető,

ki jössz elém a néma múlton át,

magad leszel talán az új jövő?

Hiába is mutatsz utat feléd,

hiszen bolyongok egyre csak vakon,

az arcom elfagyott, a bűnöm ég

csupán e tél csikarta hajnalon.

Vajon miért nem értelek meg én,

miért szorít e reszketeg magány,

miért nem ér szemembe mondd, a fény,

miért maradt a lelkem íly pogány?

Talán csupán a régi táltosok

üzennek így vajon feléd velem,

lehet, hogy őmiattuk álmodok

ilyen hitetlenül, keservesen?

2024. február 28.

A kertek alján

Vad ordasok vonyítanak vicsorgva,

acsarkodón a kertjeink alatt,

akárha volna ránk törőn a horda,

amely ma véreink között arat.

Nem oltja szomjukat, hiába semmi,

az éhüket sem űzi bármi el,

nekik csupán kies jövőnk felenni,

mi vásatag fogukra megfelel.

De hát kik ők, s miért ilyen galádok,

mitől veszett meg így kevély dühük,

mi adtuk arra voksaink alájuk,

s azon csodálkozunk, ha visszaüt?

Vajon ma végre újra összeállunk,

s találkozunk a kertjeink alatt,

vagy árva lelkeink világa ráunt

a harcra és kevés hitünk maradt?

2024. február 26.

Búcsú a téltől

A tél a parti fák között motoz,
törött jegét a tó feledte már,
hiszen tavasz közelg, nem oly gonosz,
de még övé ma itt a február.

A fellegén a napsugár süt át,
lehelletén megenyhül egy kicsit,
mosolygva nézi száz varázslatát,
de még havat remélve álmodik.

Habár az éjszakát lehűti még,
de már alant mocorg megannyi mag,
amint megérzi szertelen neszét,
parányi torkaiknak inni ad.

Utána lassan elpakolja mind
a dermeteg fagyát, hideg szelét,
a tó felé fehér kezével int,
s nyomán az év szelíd tavaszba lép.

2024. február 25.

Láncok

Botor fejünk megint homokba dugtuk,

a bűn eközben egyre csak röhög,

közös jövőnk sötét ködök felé fut,

reményeink világa mind törött.

Szavunk, ha volna, elharapjuk azt is,

talán titokban álmodunk kicsit,

de már csupán maroknyi balga bugris

vagyunk, urunk nevetve mondja; csitt!

Parányi lázadásaink kicsengnek,

az általunk emelt komor falon,

amely rideg világokat teremtett

reánk feszülve minden oldalon.

Miért e bús közöny, miért ez átok,

miért kötünk a lelkeinkre láncot?

2024. február 24.

Lét peremén

Messzi idők sorakoznak a lét kifakult peremére,

elfogy a hit, belesajdul a szív, repedezve alig ver,

torz iszonyán kifakadna, de nincs ki szavát ma megértse,

hallgat a lelke, megadja magát, feleselni nem is mer.

Rátelepül nyomorát vigyorogva mihaszna lakájhad,

bár dühe forr, de a sok keselyűt mosolyogva fogadja,

nincs, aki védje, csupáncsak a gyáva halálba szaladhat,

sújtja a múlt, karoló televénye a mélybe lehúzza.

Nem szabadul soha már meg, az ördöge tartja a gyeplőt,

néhai voksa pecsételi egyre az ostoba sorsát,

közben a lét peremén komoran gyülekeznek a felhők,

éjfeketén gomolyognak az égre a messzi időn át.

2024. február 23.

Evezz tovább!

Fejünk lehajtva alkuszunk a múlttal,

nem éri meg, ha lázadozni kell,

a kornyadó reménysugár belénk hal,

leköpködik, ki érte szót emel.

A nyűtt gerinceink puhán hajolnak,

a szánk, ha néma, úgy fejünk se fáj,

kit érdekel, milyen sötét a holnap,

ha ránk a gőg üveggolyója vár.

Befűszerezte azt kevély malaszttal

megannyi porkolábja délcegen,

s e szürkülő világ nem is marasztal,

hajód taszítja át a tengeren.

Evezz tovább, botor fejed lehajtva

fogadd a sorsodat megalkuvón,

s az alkonyatra majd ne gyúlj haragra,

ha mindezért fiadra száll a gond!

2024. február 22.

Útban hazafelé

A bűn szövétnekén aligha látok

ma át, csupán a béna félelem,

mi rút polipkezét szorítva átfog,

s tudatja, elrabolja mindenem.

Hiába, nincs megállj, a késztetés nagy,

hisz ők az új uralkodók ma már,

esélyt e förtelem megélni nem hagy,

kreálva rá ezernyi új szabály.

Vigyorgva fojtogat világuk egyre,

a lelkemet törik, de nem lehet,

hiszen, ha majd elindulunk a hegyre,

a jellemünk szakít nekünk teret.

S az új pasák ezerfelé szaladnak,

ha karjainkra megremeg Buda,

szerethető világa lesz a napnak,

mikorra mind megérkezünk haza.

2024. február 21.

Válaszokra várva

Hiába vársz a válaszokra, végül

a kételyek között magad maradsz,

az ajkad elszorulva hogyha kékül,

lehull megint eléd a nagy malaszt.

Legyintenek feléd a büszke várból,

piros biciklidet tovább tolod

amint a porkoláb vadul reád szól,

igazságérzeted belékorog.

Parányi, gyenge lény maradsz szemében,

nem érdemelsz csupán erőfölényt,

a bősz erény, ha készakarva billen,

sietve eltakarja mind a fényt.

Magad maradsz a válaszokra várva,

megunva sorsodat, batyut pakolsz,

s beállsz az új hazátlanok sorába,

ha már emitt világa tükre torz.

2024. február 20.

Télűző...

Télűző fénykatlan

keltett mély álmomból,

öntött rám irdatlan

dézsát, aztán így szólt:

Kelj fel, hát hétalvó,

léted bár átalszod,

tudd azt, hogy másról szól,

így abból nincs hasznod!

Lábadj bús álmodból,

víg széllel fuss versenyt,

nap süt, rád hímport szór,

szárnyat sző, felreppent!

Elfáradsz végül majd,

ímhol lágy ágyad vár,

télűző álmot hajt

és mélyén alszol már.

2024. február 19.

Torz televények

Messzire szállva a sóhajainknak az árja ömöl szét,

hallja az ég, belesajdul a föld, de az éteren át jő

csalfa reménye, vadul belevájva gyötörteti, hétrét

hajladozik, kap utána, de az ma csupán puha felhő.

Foszlik a lét, keze közt kifolyik szomorán lecsorogva,

álmok ocsúdnak a szürke valóra remegve ez estén,

nem marad árva virága se mára, amit beporozna,

zümmög a méh, darazsak lepik el marakodva a testét.

Fázik a lélek, az éj hidegén lebeg át, töpörödne,

ámde ma nincs hova már, csak a fagy, mi szorítja magányát,

bomlik az ész e világ sodorán cudarul vetemedve,

nincs mire bízni magát, noha torz televényein átlát.

2024. február 18.

Királytalan

Mit ér a meztelen király, ha gyáva,

ruhátlanul vajon hová fut el,

ha szétszalad megannyi porkolábja,

a köntösét vajon ki adja fel?

Dadog hebegve bár erős hitéről,

de hát a nép alatta szkeptikus,

hisz undorodva már e pőreségtől,

nem éri be, ha rárivallna: kuss!

Pakolj király, gyalázatos korodnak

ma bánatodra bárha vége lett,

ruhát vehetsz magadra végre holnap,

s utána szégyenülten elmehetsz!

Szerencse, mára nem maradt királyság,

jövőnk vigyázzuk egyre, szüntelen,

szemünk kinyílt, a hitszegésen átlát,

s aligha lenne bárki meztelen.

2024. február 17.

Egymagam

Maradtam éjre egymagam,

fölöttem elfutott a lét,

a múlt idő jelén, ha van,

szorongatók a dupla ték.

Hiszen, ha vége, mind oda,

megannyi csók feledve már,

nem így akartam én, de ha

a sors szerelmet így sem ád,

feledni kell az arcod is,

ölelkezéseink nyomát,

ha már az álmaink hamis,

kicsorbuló elégiák.

Ha már a kénytelen való

rideg, reményre képtelen,

csupán velőmbe markoló

haláltusája van velem.

Maradtam éjre egymagam,

a múlt a csillagok között,

amint sietve áthaladt,

egy üstökösnek ütközött.

2024. február 16.

Fejtörő

Az éj sötétje még reánk terülve

takarja el Napunk szemünk elől,

de átderengve hajnalunkra szürke

világa fázva-félve tündököl.

Ugyan mi vár reánk, ha végre virrad,

a félhomály vajon hogyan szakad,

a tisztulása bénuló agyunkat

eléri majd, vagy minden úgy marad.

Vagy minden úgy marad, miként a tegnap

reánk erőszakolta kínjaink,

hiába ér fölénk egén a holnap,

kisírt szemünk a fényre nem tekint?

Vagy el merünk a messzeségbe nézni,

jövőnk felé merengni végre mind,

vajon csökött agyunk netán megérti,

amit derűs Napunk egünkre hint?

2024. február 16.

Barkaféltve

Kinyílt a barka barna fűzvirága,

akárha februárba' mégse fázna,

melengve egyre lelkemet tüzelte,

kimentem így elé a téli kertbe.

Te fűz, ugyan miért e gyors virágzás,

talán nem oltja már a szomjadat más,

csupán e téli Nap csalóka fénye,

vajon nem árt a fagy, ha jő az éjre?

De ő naiv szemekkel énreám néz,

hiszen világom átölelni már kész,

talán a zord hideg sem úgy akarja,

ne nyíljon el, ha végre tárva karja.

Az éjeimre most alig jön álom,

remélve, nem hiába ring az ágon.

2024. február 14.

Porladás

Már repedeznek a sárga kövekben a nagy feszülések,

görgeti őket a víz, sodorában a múlt tovalengne,

ámde, mi haszna, ha elhal alatta bezárva a lélek,

ördöge hajtja pokolra hitét, nyomorán vetemedve.

Nem szabadul soha már, hisz a rút televénye lehúzza,

torka szorongva kiáltana, ám ajakán hal a szó, így

bús vigyorát belefojtja titokban a nagy kupa borba,

gyenge a szíve, megáll, remegő szeretője papot hív.

Lelke a sárga kövekkel elúszik a végtelen űrbe,

nincs nyoma már, noha volt neve, ám feledésbe merült rég,

partra vetett hite mára csupán a saját maga gödre,

így kopik el kifakulva belőle az emberi fenség.

2024. február 13.

Gerincbaj

Hová foszolt megannyi szenvedélyed

mivé csitult a büszke gondolat,

vagy átutazható kaland az élet,

mi még belőle langyosan maradt?

Pedig te égve nemzetednek éltél,

de mára feldarált a balga sors,

a dogma többet ér a józan észnél,

ugyan mit ér a jellemed, ha torz?

Megalkuvón lebegsz a mord világgal,

beteljesítve mind, amit szabott,

tucatnyi bűn gerinchajolva rád vall,

csupán hamis csalásod oszthatod.

Ha majd utódaid reád mutatnak,

vajon ki mersz-e végre állni majd

a térre, hol bevallhatod fiadnak,

te hoztad el fejére mind e bajt?

Vagy akkor is behódolón viselkedsz,

megittasodva melledet vered,

mutatva néki, partizán a lelked,

a bűneid meg el nem ismered?

2024. február 13.

A lelkeink ki félti?

Be szépek és kikezdhetetlenek lehettünk,

hiszen megannyi hév feszült a melleinkben,

de mára mondd, e lázadó erény hová tűnt,

miért hanyatlik egyre agg kezünk erőtlen?

Mivé csitult a régi büszkeség, hová lett

a csalhatatlan ösztönünk, mi csalta félre,

a bátor ajkaink miért csupán sziszegnek?

Kihamvadó tüzünk alig maradt a télre.

Komor fejünk lehajtva suttogunk csupáncsak,

a lábaink remegnek, így a hegy magas már,

ezért a durvaság merész, aláz, pofán csap,

s a templomunkban is hamisra vált az oltár.

Vajon hitünk maradt-e még, az Istenünkre

tudunk-e néha-néha bízva, vágyva nézni,

vagy átkaink soroljuk egyre szemlesütve,

s a gyáva lelkeink nem is maradt, ki félti?

2024. február 11.

Múló mesék

Hajlik az álom a lét peremén át,

ontja a képeit egyre szemedre,

mert ki azokra a voltakon átlát,

nézhet előre a messzi jövőbe.

Fejtheti egyre sorát az időnek,

féltve tekinthet az angyalaikra,

ördögeit meg elűzheti, főleg,

hogyha szaladnak előle pokolba.

Nyúlik az éj, de a hajnala eljön,

szétszövi lassan az álmaid árját,

ébred a lét, kerekedve e földön,

itt evilági kegyencei várják.

Nincs tova, vége a lágy libegésnek,

földre eresztve a láb nehezen jár,

mit tudom én, a mesék hova férnek,

merre szaladtak e szürke valón át?

2024. február 10.

Nyűtt mosoly

Hallgat a szád, lelapulsz, felemásan

fordul alattad a Föld, nyikorog

tengelyetörve a nagy rohanásban,

olvadozóban a zord szigorod.

Mented a grémiumod, nyavalyásan

érzed amint belesülsz magad is,

bár hazudod szemeinkbe pofátlan,

persze tudod, a szavad be hamis.

Bárha a lelkedet érte eladtad,

nincs mese, védeni kell konokul,

torzul alattad az elv, de miattad

áll dacosan, heve mégse csitul.

Így örökíted a bűnt tova, részeg

mámorodat fanyarul kitolod,

már jön a hajnal, amelyre a félszeg

kínba bicsaklik a nyűtt mosolyod.

2024. február 9.

Lelencsóhaj

Maradt-e még a lelkiismeretre

némi elfogult, ragaszkodó igény,

vagy az nevet, ki azt lazán leköpte,

mintha volna eltaposható erény.

De mert a gyenge jellemére bízva,

könnyedén evezhet íme el ma ő,

csupán, amit reá parancsolója

meghagyott, kegyelmezett meg és agyő.

Okát ne kérje tőle senki számon,

védi őt megannyi torz paragrafus,

nem is szakad ma semmiféle vászon,

zászlajára az van írva; mára kuss!

Vajon ki hallja még a kis lelencek

sóhaját a nyájas otthonok felől,

vagy az, ki hallja nem hihet kegyelmet,

már amennyiben kiállni mer, s pöröl?

2024. február 8.

Édeni csók

Kékül az ég, csicseregnek a fákon a tarka madárkák,

új tavasz éled a kertek alatt, libegő szeleken hull

szerte az illata, árad a fény az idő köpenyén át,

lelkem inogva a lét lebegő peremére kifordul.

Omlik a szívemen át szerelem, szaporázva a légzést,

torkomon elhal a szó, pirulok bele egyre hebegve,

nem jön elő sehogyan sem a néhai, reszketeg érzés,

hogy leszel így meseszép-szomorú Violám te szeretve?

Ám amikor kezedet remegő kezeimbe kinyújtod,

éled a hév, ajakam belefullad az édeni csókba,

átölelem folyamát, azután magam is belehullok,

mintha e csók ajakunknak a tétova végszava volna.

2024. február 7.

Vödrök

Bolond világ ez, úgy hiszem, hogy az,

nem éri el csupán a híg malaszt,

amely profán a lelkeinkre dől,

akárha volna nagy, lyukas vödör.

Beléje önthető akármi szenny,

hiszen hiába, messze már a menny,

a bűn erényeinken ostromol,

nyomán közelg felénk a rút pokol.

De hát mi adtuk ép hitünket el,

nekünk csupán a csonka dogma kell,

kapunk belőle, nincs panaszra ok,

mi partra tett, mihaszna koldusok.

Fejünk lehajtva hallgatunk tovább,

hisz így akarjuk és e torz világ

takarja bűneinket egyre csak,

de mindeközben átver és becsap.

Nyakunk a nagy tiló alá feszül,

a lelkeinkre hájas ördög ül,

a szánk befogja mélabús közöny,

s a félelem lecsorg a vödrökön.

2024. február 6.

A léten át

Ma már a régi álmok elszeleltek,

alig maradt nyomuk, peregtek el,

akárha volna mind csak égi felleg,

miket csupán az őszi szél ölel.

Be messze szállt velük letűnt világom,

az édes évek árja elszaladt,

de én azóta egyre visszavárom

varázslatát a parti fák alatt.

S amint kanyargva életem folyója

az út során a tengeréhez ér,

akárha volna ott ezernyi bója,

az álmaim világa visszatér.

Megélem újra mézitatta csókod,

a vágyremegte, lázas éjszakát,

amelyre hajnalát terítve boldog

napunk derült, s köszönt: Vivát!

Az álmok így kerengnek egyre-másra,

bejárva lelkeink zegét-zugát,

lebegve, égve, vissza-visszajárva,

repítenek tovább a léten át.

2024. február 5.

A hév rózsái

Vajon hová jutunk mi végül,

miféle sors marad nekünk,

puhány-e mondd, ki majd kibékül,

ha zord haragja messze tűnt?

Talán az angyalok közé száll

a lélek és megüdvözül,

vagy éppen égető pokol vár,

alant komor-kegyetlenül?

Ki mondja meg nekünk a végén,

mit ért a billegő hitünk,

mit ért a szív hasadva, félvén,

vagy az csupán dobogni szűnt?

Hisz annyi hév hiába múlna

a vég felé közelgve majd,

a hantokon megannyi rózsa

tudom, hogy akkor is kihajt.

2024. február 4.

Haszonleső

Ahol haszon reménye feldereng,

koszos gatyádat ott rakod le,

neked hazát e föld nem is jelent,

ha égne, az sem érdekelne.

Csupán a vélt csekély előny, mi vonz,

hiszen, ha voksod adtad érte,

nem oly nagy ár, nem is nehéz kolonc

hazudni, hogyha arra kérne.

Ha kell, te döntöd el közös jövőnk,

de bár belőle részt se véve,

nevetsz az őshazán különcködőn,

hiszen neked komám, megérte.

Amonnan is jut olykor egy kicsi,

kemény a bőr, te nyúlsz is érte,

de jajveszékelést se hallani,

se látni nem szeretsz, ha kéne.

A büszke melledet vadul vered,

akárha partizánja volnál,

de már lemérve gyáva jellemed,

előnyt csikarni meg se próbálj!

2024. február 3.

Az ébredés határán

A hajnalokra még ködök borulnak,

alig dereng a fény mögöttük át,

de már amott melengni kezd az új nap,

amint az égre hinti fényporát.

Az álmok egyre lankulón csitulnak,

erősödő a nagyvilág zaja,

az éjszakára újra kél a holnap,

kereng a fák között az illata.

Az udvaron kakas rikoltja hírét,

köszönti egyre, lankadatlanul

hogy új idő virul reánk, s a jólét

ezernyi mannaként ölünkbe hull.

De lám, az ébredés kijózanítva,

vadul sikolt negédes álmainkra.

2024. február 2.

Ébred a lét

Új kikelet csalogat ma a napra,

hívja a lelkem örülni veled,

körben a gyermekek apraja-nagyja

várja, amint tavaszunk közeleg.

Ébred a lét, a fejét felemelve

nézi miként vigadunk gyönyörén,

bárha megannyi velünk ma a terve,

mégse siet vele, hulljon a fény.

Oltsa belénk melegét, feleselve

téli hideggel a völgy peremén,

űzze erünkben a vért tova, szerte

hintve titokban az égi reményt!

És ha az alkony a völgyre lehajlik,

boldogokat lel a pitvar alatt,

elkerekedve a két szeme váltig

nézze csodálva az álmaikat!

2024. február 1.

Egy talpnyalóhoz

Mert uradat figuráztam a versben,

gyűlöleted kifakadva kiáltott,

rám ripakodva üzented a nyersen

válogatott, dagadó, botor átkod.

Mintha a gőgnek a cenzora lennél,

úgy sziszeged konok érveidet rám,

hátha a szám befogod velük, elméd

már csak a bávatag indulaton jár.

Hogy merem én uradat figurázni,

míg te nyalod szaporán puha talpát,

bárha imádatod így sem akármi,

rád vigyorogva az ördög is átlát.

Mert te csupáncsak a hasznodat óvod,

majd eladod hamarost urad is, ha

újra kevesled a gyöngyöt, a koncot,

megtagadod, de nem ám vonakodva.

Szolga maradsz, gazsulálsz, de a lelked

áron alul nem adod sohasem, már

önkritikát gyakorolni a merszed

nem fog, ezért odaát a pokol vár.

2024. január 31.

Az üst hevül

Kaján vigyorral ajkadon figyellek,

milyen mohón, esengve söpröd el

az út porát, amerre lába lépked

uradnak és e hév fölé emel

a véreidnek, ám a jellemedből

csupán az ócska korcsulása néz

röhögve vissza rád igen közelről,

habár tükörbe látnod ezt nehéz.

A lelkedet te adtad át cserébe,

hiába fáj, amid maradt kevés,

te csak bolyongsz az üdvöt el nem érve,

a rémeidre nem jön ébredés,

s e balga múlt követve rád ragadt már,

lerázni nem tudod, nyakadba ül,

remegsz, alant reád a rút pokol vár,

az ördögöd vigyorg, s az üst hevül.

2024. január 30.

Üveggolyók

Az ősi fenyvesek között

sötét erők merednek

haszonlesőnek öltözött,

mohó eretnekeknek,

foguk hasítva torkokat

szorítanak halálra,

kezükbe adta sorsomat

az ördögöm, hiába.

Jogot csiholva dúlnak ők,

s üveggolyót, ha kapnak,

lefogja mind a felkelőt

imádatuk morogva,

habár a konc igen sovány,

de lelkük adva érte,

harapnak arra ostobán,

előnyöket remélve.

Amíg az ész ilyen botor,

megél az istenadta,

eladja véreit komor

világokat borítva

fekélyeinkre vastagon,

marad sötét az álom,

marad haló az ősi hon

e bú itatta tájon.

2024. január 29.

Megvezetve

No lám, felülkerült megint a góbé,

hiába nem fizet nekünk adót,

de mert a voksa kell, csak int a góré,

s a kis hazánkon úgy utazhatott

keresztül, át, ahogy csak ő akar ma,

jegyét pedig fizetheted magad,

mivel megint szorult kevély hatalma,

a bősz király ezért jutalmat ad.

De hogyha mindez így elég se volna,

kukába dobja majd a jogszabályt,

a sleppje már legott az újat írja,

amely megint az ő javára vált,

körötte talpnyalói bólogatva

rajonganak, kegyét keresve mind,

s amíg mi csak nyelünk fejünk lehajtva,

az égben Istenünk csupán legyint.

2024. január 28.

Ebsors

Elégedett mosoly fakadt

remélem ajkadon,

kivált a szolgalét miatt

dagadva, bajnokom,

a lelked adva érte el

csaholtad oktalan,

botor hited románcra lelt,

de benned ennyi van.

Hogy is lehetne hát szabad

a gondolat veled,

hiszen, ha gőgödön szakad

soványka jellemed,

urad mögé, ha bújsz vigyázz,

nehogy belé harapj,

ma új esélyt hiába vársz,

te csak vakarcs maradsz.

2024. január 28.

Haszonlesők között...

Haszonlesők között nehéz kutatni,

ki mint segíti mámorult urát,

de hát nekem ne is mesélje senki,

hogy érzetét a hon karolja át.

Csupán a haszna az, mi egyre hajtja,

ezért akár a voksa sem kevés,

a gőgre is szavaz, ha úgy akarja,

nem éri ösztönét a józan ész.

Szemernyi énje vad, csahos kutyája

urának és ha kell, meg is harap,

sovány jutalmait pitizve várja,

a lelke végtelen silány marad.

De hogyha majd a kocka másra fordul,

azonnal újra partizánra vált,

ugatja volt urát acsargva, orvul,

amint figyelme új haszonra lát.

2024. január 28.

A hallgatás falánál

A hallgatás falát nehéz betörni,

igen kemény anyag, mi abba van,

botor, konok kövét nem oldja semmi,

szilárd közöny feszíti balgatag.

Mögötte gőg uralkodik feletted,

de hát a voksaid te adtad így,

habár vadul sajog belé a lelked,

de nincs erőd, mi már ezen segít.

Hiába szomjazol, ha híg szirupja

a torkodon lenyomva eltelít,

a talpnyaló elit, ha úgy akarja,

fejedre szórja mind a vétkeid.

Hiába éhezel, ha béna mantra

gügyögve tölti gyenge gyomrodat,

idült fekélye bár gyötör naponta,

de hát a lázadásod elmarad.

Rakod tovább a hallgatás falába

kötőanyag gyanánt a kínodat,

az Istened csupán legyint, ha látja,

önérzeted ma már alig maradt.

2024. január 25.

Tavasz hívogató

Messze még a nyár, hiába fázom,

nem ad nekem ma enyhülést a lét

nincs sehol se tűz a láthatáron,

csupán a tél teríti zord jegét.

Nincs madár se most a pőre fákon,

az énekük hiánya szívbe mar,

jöjj elő, kies tavasz, ne fájjon,

köszönts reánk, ha tudsz nagyon hamar!

Hagyd a lelkeinket olvadozni,

tüzén reményeink melengjenek,

már ne zárja börtönébe holmi

vacogtatón mogorva rettenet!

És mikor szerelmeink kigyúlnak,

vigyázz reájuk akkor is nagyon,

hogyha néha gyorsan ellobognak

a májuséj utáni hajnalon!

2024. január 24.

Morduló való

Lefogja révedő tekintetét

a téli éj ködös homálya,

habár a lelke még lobogva ég,

de néki már csupán a kályha

melegje nyújt sovány vigaszt a hó

takarta, néma rónaságon,

megölte rég a morduló való,

kövült szemére nem jön álom.

Pedig csupán futó viszonyt akart

a jó szerencse angyalával,

hiába volt közelbe már a part,

ha vágya botladozva szárnyal,

a földre hullt, darabra tört remény

maradt a hajnalokra végül,

akárha volna rossz kalandregény

a sorsa, mely ködökbe szédül.

Tizenkilencre rossz lapot kapott,

találkozott az ördögével,

felélve asztalán a holnapot,

a kénköves pokolba kémlel,

ahol talán a kocka lenne jó,

találgat egyre még magában,

de inti már a morduló való,

e sansza elveszett korábban.

2024. január 23.

Téli álom

A téli tájra álom ül,

a lélek abba szenderül,

kies varázslatával

bogozza léted ágait,

ölébe húzva andalít,

miközben egyre szárnyal.

A hó alatt, didergve bár,

szemét lehunyva szundikál

az olthatatlan élet,

megannyi vágy itatta mag

szuszogja szét, közelg a nap,

amelyben újra éled.

De még a tájra álom ül,

belé reményed elmerül,

vigaszt keresve várod

az új tavaszt türelmesen,

amint a fénye feldereng,

füledbe zsong világod.

2024. január 22.

Levendulák a szélben

Levendulák a lenge nyári szélben

akár a tenger, egyre ringanak,

a lelkem átitatva, ó be mélyen

lilul belé a méla alkonyat.

Az illatuk lebegve elvarázsol,

virágaik megannyi morfium,

feledtetik velem rideg magányom,

akárha volna égi átrium.

Olyankor elmerengve visszanézek,

tucatnyi gondolat kereng velem,

hová peregtek át a boldog évek,

s csupán az illatuk maradt nekem.

Elég nekem, s a búra semmi ok,

levendulák, csak illatozzatok.

2024. január 21.

Vigyázz a tűzre!

A messzeségre fátyolok borulnak,

mögéje bújva mennyi régi szép

mesén mereng vajúdva még a tegnap,

de gyenge, hisz kiadta mindenét.

Adott csodálni egy kerek világot,

miközben éled, egyre bámulod,

mivé csitult a hév tüzelte lángod,

vajon hová gurult a holnapod?

Az éveken rohanva nem vigyáztál,

parázs maradt csupán a régi láng,

de nemsokára hűlt hamut találnál,

alá maholnap elmerülsz talán.

Ne hagyd világodat ködébe űzve

kihunyni, tartsd meg és vigyázz a tűzre!

2024. január 20.

Behódolón

Szállnak az évek, a lét ütemére

dobban a szív, reped is bele tán,

éledezik noha ócska reménye,

várja a hercegeit paripán.

Hátha a manna is újra bepottyan,

tátva a szája is éppen ezért,

boldog a búja, habár nyomorultan

nyúl keze néhai nincseiért.

És ha lehetne, ki érte kiállna,

úgy viszi jégre, akárha delej

vágna belé, odaállni, ha gyáva,

sorsa marad csak a béna keserv.

Így telik ím örökünk az időben,

nyamvad a lét, dideregve a félsz

fogja az álmokat, őrzi erősen,

nincsen erő, belelankad a kéz.

2024. január 19.

Karnagyok

Hiába, bárha messze száll az ének,

de más a kotta és a karnagya

nem adja már jelét a volt hitének,

s a kánon is mutál, hamis, laza.

Nem él a lelkek összecsendülése,

ahány belép, ezer felé csapong,

s a balgatag kedély e mélyütésre

hiába várja, messze még a gong.

De hát a jellem egyre-másra hajlik,

az intonációja egyre lejt,

a kórusában elfogadna bárkit,

akárha hangja csalfa és selejt.

Ma már a dal csupán goromba nóta,

a fröcskölése bárha hangzatos,

de tiszta hang nem él meg itt azóta,

mióta naplopók a karnagyok.

2024. január 19.

Kutatva éji csók után

A vészesen fogyó idő alatt

sután kerestem egyre ajkadat,

de mára messze fáj az éji csók,

az is lehet, talán igaz se volt.

Pedig hajadnak éden illatát

reám omolva május orgonák

idézik, ám hiányod úgy sajog,

akárha volna árja sóhajok

sötét vizén elúszva egy hajó,

minek vitorlarúdja látható,

de már a tatja jóval elhaladt,

merülve rég a láthatár alatt.

Vajon hová siethet így hajód,

hogy éji csókodat sem adhatod,

megértem én, hiába kérdezem,

hiszen merülsz alá a tengeren.

De tudhatod, hogy én veled halok,

s megint találkozunk az angyalok

között az új tavasznak udvarán,

kutatva éji csókodat sután.

2024. január 17.

Erdei séta

Fáznak a télben a fák körülöttem,

ágaikat remegőn idenyújtják,

üsse a kő, de ha már idejöttem,

átölelem derekuk szaporán hát.

Ős mese költözik át, karolásunk

oldja a fagyban a fák dideregtét,

bár január közepén fut a dátum,

mintha az új kikelet közelednék.

Így fogadott örömében az erdő,

vártak a bokrok is, elmosolyodva

nézte az égen elúszva a felhő,

mint tovalépek a barna avarra.

Csendes az erdei út, de a sóhaj

hallik az ágakon át a fülembe,

ámde közelg szomorában a hajnal,

mely meleget hoz a télre cserébe.

2024. január 16.

Lüktető vágy

Veled szerettem volna végre lenni,

ölelni lázadón a testedet,

a könnyűvérű démonodra lelni,

de messze jársz, s azóta nem lehet.

Hiába érzem perzselő tüzed még,

ha meg belőle csak parázs maradt,

a félbe fájt, tilos-keserves emlék,

ha néha nagy titokban elragad.

Olyankor egyre torkomat szorítja,

miért is hagytam én, hogy elrepülj,

de lám a sors kegyes, ha így akarta,

hogy megmaradj örökkön itt belül.

Azóta már csupán a tompa vágy él,

idézi lüktetőn, hogy megszülettél.

2024. január 15.

Végtelennyi fátyol

A messzeségben elmosódva arcod,

ha visszaring, olyankor álmodom,

találgatom, miféle mályvaszín volt

szemed taván a régi alkonyon.

Az alkonyatra majd a lázas éj jött,

mi roppanásig átölelve mind,

mi kozmoszunk gomolyködén szövődött,

s beléropogtak árva csontjaink.

De lassan elkövetkezett a hajnal,

világa minket elfelé sodort,

amint kilőve éktelen robajjal

világok ősi robbanása volt.

Azóta egyre távolodni látszol,

lehull közénk a végtelennyi fátyol.

2024. január 14.

Illanó álmok

Sápad a fény, belereszket a tél kifakult köpenyébe,

ködbe borul dideregve körötte a hajnali táj még,

múlt örökét a sötét alig adja ma, ámde cserébe

álmokat őriz az éj peremére terítve sután szét.

Bárha felejti az ész, ami volt, szaporán oda minden,

visszadereng bele tán halovány tünemény kicsikét még,

ámde hamar tovaleng, kirepül sodorán, neve nincsen,

elfut az álmokon át az idő, mi marad, csak a kétség.

Vajh ez az éj ugyanúgy tovaszáll feledőn üresedve,

lágy szerelem kirepül tudatunk lebegő örökéből,

nem lobog égve az édeni láng, mi az álmot ölelte,

nincs maradása, kifosztva mereng el az ész, beleszédül.

2024. január 13.

Forgó

Az őszre tél következett,

utána új tavasz jött,

de májusán a fellegek

a mályva orgonák közt

megint nyarat terítenek

a lángoló mezőkre,

az élet egyre így pereg,

sietve múlik egyre.

Ne hagyd elúszni perceit,

ragadd meg és öleld át,

szeress belé bohón amíg

szemed szerethetőt lát!

Utána úgyis elsuhan

a kurta lét feletted,

csak éldegélsz magányosan,

s az őszben eltemetnek.

2024. január 12.

Nyughatatlanul

Világokon hajóztam át,

hogy újra révbe érjek,

tekintetem ma úgy fon át,

akár a tűz, ha éget,

hajóm lebegve partodon

a horgonyára kötve,

vitorlarúdja roppanón

vigyáz az éji ködre.

Mi meg mohón ölelkezünk,

az őszi éjszakában,

de már a virradatra künn

az indulásra harsan

megint a kürt, s elindulok

a végtelen, nagy útra,

akár a néma vándorok,

világokon hajózva.

2024. január 11.

Fogadkozásaim

Megfogadtam annyiszor, nem írok,

felesleges kitárni önmagam,

hisz tudom, hogy érdekelni nem fog

min álmodozgatok magányosan.

Mert kit érdekel szívem zenéje,

ha bánatában elrepedve ver,

bárha néha-néha ütve félre,

titokban egyre még szeretni mer.

Megfogadtam én a némaságot,

de hasztalan, ha így dobog belül,

mert kihallik az, ha végre vágyott

szerelmesem szobámba penderül.

Én olyankor újra elfelejtem,

mit is fogadtam épp a jóelőbb,

édesen remeg belé a lelkem,

megannyi költemény elébe tör.

Már nem is fogadkozom, hiába

a múzsa csókja úgyis elsodor,

jobb kezemben itt a penna szára,

s a balban egy kupányi tiszta bor.

2024. január 10.

A kézről

Miféle szerzet ím, a büszke elme,

ha elfeledve álmait, rajong

az új urát lihegve ünnepelve,

vajon megint miért olyan bolond?

Hiszen, ha volt idő, mikor ki nyúzta,

lerázta lázadozva azt hamar,

de most inas nyakát is összehúzva

alig morog, csupán fejet vakar.

Közönybe révedő tekintetével

kesergve bár a hegytetőre néz,

leszármazottja fel nem éri ésszel,

miért hanyatlik elhalón a kéz?

Vajon milyen közel kel újra napja,

mikor dühén ökölbe is szorítja?

2024. január 10.

Pártolatlanul

Ma merre vagytok angyalok,

a lelkemet rideg fagyok

melengetik, de hát minek,

ha reggel úgyis eltemet

a roppanó magány köde,

takarja két szemem, node

sebaj, hisz álom ez csupán,

a létezés repedt falán.

Ma merre vagytok ördögök,

ha túlvilágra költözök,

fogadni kéne, hogyha tán

pokolra térve, jobbadán

eladva lelkemet, komor

világotokra oly botor

valóm leszállni kész, noha

egekbe volna otthona.

2024. január 9.

Ősmese

Messze bolyong nyomorában a lélek,

kergeti hajdani lépte nyomát,

múltba merengeni, régi tüzének

hátha lobogna a lángja tovább.

Járja vacogva a völgyeket egyre,

volt szerelem-kacsokon tovalép,

megmelegedne, ha néha lehetne,

hallani vágyva az ősi mesét.

Melyben az angyalok éneke fonja

létfonalát az idők sodorán,

s felvidul arra a mostoha sorsa,

végre ma nincs, aki úgy veri át.

Nincs, aki elveszi tőle a jussát,

enni tud újra a hó elején,

nem közösíti ki ostoba korlát,

nem nyomorítja betegre a kény.

Ámde az ősmese csalfa vigasz csak,

nincs ki beváltsa, mi abba sorol,

lelke, ha sajgva hitére leroskad,

messzi reményt keres épp valahol.

2024. január 8.

Mozgolódás

A tél feszíti még a fátyolát

a dermedő, fagyott világra,

a szürkeség szorít, nem enged át

Napot mosolygni csak sokára,

mikor pedig netán utat talál

a fény a jég itatta földre,

a fellegén legott fölébe száll,

akárha volna annak őre.

Maroknyi búsuló madár kereng

a fák között tavaszra várva,

csupán kevés magot keresne lenn,

de még a fagy rögökbe zárja,

a néma táj fölött a szél az úr,

ölelkezése sajgva fájó,

ha úgy akarja, hát süvöltve fúj,

remeg belé a barna szántó.

Viszont alatta bújva víg magok

mocorganak buján, serényen,

kikelni kész haduk varázslatot

akarna felmutatni régen,

de lám, a bölcs idő azonnal int;

„Maradjatok kicsit magok még,

amint a március reánk tekint,

kizöldülőn fakadjatok szét!”

2024. január 7.

Komor telünk

Vajon ki fogja most kezébe

a lelkeink vad ostorát,

ki az, hogy így halunk meg érte,

fogadva el, ma nincs tovább,

kiért a kín, amelyre lágyan,

közelgve jő a virradat,

de annak ócska tarsolyában,

csupán komor telünk fakad?

Fejünk kinek hajol ma újra

a bárd alá megalkuvón,

ki dönti álmaink halomba

megannyi balga hajnalon,

ki fojtja meg szelíd jövőnket,

a bendejét ki tömte meg,

mutatva minden éhezőnek,

tiéd csupán a rettenet?

De nem lehet ki másra fogni,

magunk vagyunk a bűnösök,

mi hagytuk elhatalmasodni

a mételyét magunk között,

s viseljük ím e kórt azóta,

amelynek ég a láza bent,

nem is maradt talán tudója,

ki az, ki ily botort ma ment?

2024. január 5.

Maroknyi vágy

A messzi út az éjen át tekerg,

maroknyi vágy maradt utána, mert

az itt hagyott virágaimra már

csupán a téli hóesés, mi vár.

Tavaszt keresve jöttem onnan el,

de lám, hiába bátor az, ki mer,

sajogva fáj a múltam egyre csak,

a lángolása majd egekbe csap.

A vándorút nehéz kenyér, de én

az angyalokra bízva, könnyedén

adom magam, kitárva lelkemet,

jövőm ködére dőlve lépkedek.

Maroknyi vágyam olykor elmarad,

az út a félelemnek enni ad,

gyakorta torkomat szorítja el,

de nincs idő maradni, menni kell.

Talán az új hazában engemet

marad, ki átölelve megszeret,

s ha nem, temessen el, de mélyre majd,

maroknyi vágyam akkor is kihajt.

2024. január 4.

Cinkebú

Még vad a tél, szele körbefon és

szilajul belemar kebelembe,

jéghidegén konokul fut az éj,

belehajlik a hajnali ködbe,

roppan az ág a hatalma alatt,

recsegése ma messzire hallik,

vajh jön-e végre az enyhe tavasz,

kikeletre vajúdva, ha szólít?

Gubbad a cinkemadár, remegőn

dacol egyre a teste a széllel,

nincs mag a rég kiürült etetőn,

kucorogva az ég fele kémlel,

várja a Nap sugarát, jön-e már,

ciripelgeti egyre magában,

ám csak a tél ölelése, mi fáj,

de azért betakarja bajában.

2024. január 3.

Negyedszer is

Szemed se rebben, úgy hazudsz,

tagadva múltad, Istened,

ölelve bár a Boszporusz,

azért, hogy Egred elfeledd,

kufárkodón lavírozol,

feladva régi önmagad,

neked csupán a pénz dobol,

mitől kevély hasad dagad.

Nem érdekel se Honderü,

se holmi józanok szava,

uralkodásod egyszerű,

aligha jó demokrata,

amint bitorlod egymagad

kies vidéked erdeit,

szegényeidre nem marad

se ág, se új remény, se hit.

De nemsokára eljön ám,

Ludas Matyink, meg is kötöz,

sziszegve fáj a botja tán,

amit kezével ösztönöz,

hiszen, ha nem tanultad azt

a három alkalom során,

negyedszer is sajoghat az,

a tomporod kövér falán.

2023. december 29.

Holddal suttogó

A Hold a téli táj felett világol,

ezüstsugárt bocsát alá merengve,

aligha fél az éj rideg fagyától,

akárha angyalok világa lenne.

Kerek szemét a háztetőkre vetve

vigyázza álmaink sorát alatta,

lehet, ma társalogni is szeretne,

ha volna most, ki véle szóba állna.

Kiáltanék felé, de hangom árva,

nem ér fel oly magasra, hogy megértse,

csak állok itt a szívemet kitárva,

talán eléri lüktető verése.

Hiszem, hogy ott, a téli éjszakában

a válaszára nemhiába vártam.

2023. december 28.

Éji mámor

Az éji mámor elragad,

üres kezével enni ad

a vágyak ösztönének,

előbb a menny felé repít,

utóbb kitárja mélyeit,

s remegve mind megéled.

A láz epesztve elsodor,

megannyi lángja, mint fodor

nyakad köré tekerve,

de hogyha fulladozva is,

valód mutatja, nem hamis,

miattad ég a vére.

Hiszen tiéd a sóhaja,

a barnaszín, sötét haja

az arcodat simítja,

az éjben érzed illatát

amint a karja úgy fon át,

akárha tünde volna.

A részeg éjre pirkadat

következik, s a vágyadat

kitöltve lassan ébredsz,

utána kapsz ügyetlenül,

de már amott tovább repül,

a múlt üveghegyéhez.

2023. december 27.

Új Golgotára várva

A tél ölelte, néma rónaságon

a hó takarta csendes ájulatban

a napsugár a pillanatban átfon,

a fellegek közül kikandikáltan

leselkedik, tavasz nyomát keresve,

de még a fénye tó jegére koppan,

ezért sietve bújik el mögötte,

kivárja új idők szelét a sorban.

Nehéz a lét, ha lelkeden kufárok

telelnek át, rideg magányt lehelve,

ha kedvedet lenyomja mind az átok,

amelyre ráfagyott az Úr türelme,

ha társtalan, megosztva fáj a léted,

esélytelen bolyongsz csupán a télben,

ha elfogyott reményedet cserélted

megalkuvásra és karod, ha tétlen.

Mi lesz, ha majd az új tavasz kinyitja

az ajtaját a lázadó szeleknek,

vajon kibújsz-e majd a napvilágra,

s bevállalod, miként a hős eretnek,

hogy újra még a Golgotára hajtva

a porkolábok ott feszítsenek meg,

de szenvedéseid szemét kinyitja

a véreidnek és az ég ölelhet.

2023. december 26.

Részeg álom

E csendes óra átölelte lelkem,

behúzta révedőn a kozmoszába,

de szólni én miatta mégse mertem,

befogta szám határtalan varázsa.

Repült velem galaxisok során át,

lehet, hogy épp határait kereste,

vagy azt a lényt, ki mindezekre rálát,

kinek maradt keresni némi mersze.

E csendes óra végtelenbe szállott,

de vajh, a koppanása visszahallik,

ha majd kinőve ezt a torz világot,

eléri tán a józanabb valódit?

Mi lesz, ha lelkem átrepíti végül

egy élhetőbb világdimenzióba,

de gyáva testem itt gödörbe szédül,

hiszen, ha itt hagyott a hordozója?

De lám, az óra visszapattan onnan,

s amint a lelkemet lerakja mellém,

legott az ébredés valója koppan,

s kisöpri lázitatta, részeg elmém.

2023. december 25.

Éji hóesés

Az éj fehér lepelt terít a tájra,

az ablakomba hópihék keringnek,

akárha mind csupáncsak arra várna,

hogy én közéjük állva elvegyüljek,

ma hagyjam itt a jó meleg világot,

kerengjek el velük megint a táncban,

de hát olyat furát ugyan ki látott

hogy az sürögjön ott, kin ennyi ránc van.

Hisz oly kedélyesen kiinvitáltak,

feladva hát a kort, közéjük álltam,

feledve bent kabátomat, s a sálat,

kipenderedtem ím, az éjszakában,

az arcomat legott pirosra csípték,

ki is nevettek ők, ha jól figyeltem,

de jólesett velük megint a játék,

miként esett a régi, szép időkben.

2023. december 23.

Csalfa álom

Az éj a fátyolát borítja már

az álmaidra lassuló varázzsal,

amint szuszogva végre rád talál,

lehunyt szemedre csalfa látomást csal,

hitetve szórja képeit feléd,

s te elfogódva egyre-másra nézed,

akárha volna mind valós a kép,

akár örülsz során, akárha féled.

De hát az álom oly ravasz csaló,

előbb lehúz, a lágy ölébe bódít,

amint el is hiszed, hogy az való,

akárha lenne táncoló hajóhíd,

bizonytalan ködével elsodor,

repít, utána mélybe dobva rémít,

s te meg, miként a rászedett botor,

remegsz belé halálra válva félig.

Viszont az ébredés igen hamar

kijózanít az éji látomásból,

a rémeid takarja és fanyar,

komor, konok lidérceidre rászól,

marad csupán az angyalod neked

a pirkadatra bájos énekével,

ki kósza álmaidra ránevet,

amint sietve távolokba lépdel.

2023. december 22.

Mohó zsiványok

Haszonleső, idült, mohó zsiványok

szivárgtok át az éjszakák ködén,

hiszen tudom csupáncsak arra vártok,

mikor dobom törölközőmet én,

mikorra mondom azt; ma már elég volt,

akár a karvalyok, keringetek,

kivárva testemet, ha lenne már holt,

cibálni szerteszét amint lehet.

De én nem adhatom magam ma nektek,

hiszen, ha csillogó szemű utódok

szavamra mind az én lovamra tettek,

ugyan ne lássanak miként halódok.

Hiába álltok itt, mohó zsiványok,

ma nem harap belém az ajkatok,

ha kell, ezernyi ütleget kiállok,

de jajgatást aligha hallotok,

fogam szorítva várok új tavaszra,

amelyben éledő, varázsszelek

konok ragályotok pokolra fújja,

egünkre visszaútja nem lehet.

2023. december 21.

Karácsonyest

Karácsony ünnepére szól a csengő,

a lelkeink ma végre összeérnek,

ma hófehér lepelt terít a felhő,

alatta messze száll az angyalének.

Ma szíveink szeretve feldobognak,
ölelni kész kezünk kitárjuk egyre,
hisz átkarolni végre megtanultak,
nem is szorulnak újra már ökölbe.

A honfitársainkra úgy vigyázunk,

akárha földi kincseinket óvnánk,

s ha majd az est a lágy dalunkra ráunt,

pihenhetünk a langy kemencepadkán.

Mi lenne, hogyha mindez így maradna

nem állna szánk szitokra és haragra?

2023. december 20.

Parázslón

Kihűlt szerelmem olvadó varázsa

csorogva úszik át az éjszakában,

a hamvadó remények egyre-másra

foszolnak elfogyón, halálra váltan.

Hiába oly kemény a szív, ha mégis

repedve fáj magánya rejtekében,

hiába volt megannyi vágy, a fétis

omolva olvad el, ha tárgya tétlen.

Kiebrudalt szerelmemen nevetnek,

szelíd zsarátnokán taposva járnak,

de még az éj naiv reményt lebegtet,

ha jő a hajnal, újra égve várlak.

Kinyúlnak ágaim megint az égre,

s meg is talállak angyalomhoz érve.

2023. december 19.

Vendégségben

Csillog a hó, szaporán fut a szán,
gyors paripánk sebesen jár,
ködmöneinknek a bő derekán
vén csatos öv, remekül zár.

Várnak ebédre a jó rokonok
dél közeledtre örömmel,
jóval előtte a nyála csorog,
késni ma senki se nem mer.

Pálesze várja a gyomraikat,
ház ura tölti sürögve,
jó alapot kap a sült, a falat
nyelni se kell, sora megy le.

Majd süteményt hoz a jó feleség,
mind beporozva cukorral,
s lám a pohárba, ha bor kerül épp,
kurjan a nép vele dallal.

Ünnepet ül ma a büszke magyar,
járja pörögve a táncát,
látod, a kínja feledve hamar,
hogy sebeit sose lássák.

2023. december 18.

Ős örökség

Lovas vitézek arca sejlik át

lebegve ős-regék ködében,

kik egykoron találtak új hazát,

akárha volna égi éden,

ezüstkehelyben összeforrt a vér,

erőik egyfelé hatottak,

hiába volt vacogtató a tél,

nem árthatott erős karuknak.

Tekintetük világa tiszta volt,

igaz szavuk dörögve zengett,

teremtve Hunniában államot,

viszálykodásra végre rendet,

megannyi bölcs uralkodó sora

következett a büszke trónon,

emelve mind a nimbuszunk, noha

kemény kezűn, királyi módon.

Hiába támadott tatár, török,

kiálltuk összefogva árát,

megélve itt a nemzetek között

ezernyi balga buktatón át,

hiszen tucatnyiszor kifosztva bár,

de újra ránk köszönt a hajnal,

magyar, ne hagyd ma veszni hát hazád,

ne alkudozz a talpnyalókkal!

2023. december 17.

Az új végeken

A múlt merengető ködében újra

előkerült Balassi lantja húrja,

mi lágyan énekel szelíd dala,

akárha volna nemzedéknyi himnusz,

fején virulna bárha némi mirtusz,

amint vidítja lelkeink szava.

Alig maradt, ki mondatát megérti,

kevély a nő, goromba már a férfi,

finom zenére égni képtelen,

kicsengenek sután az ósdi rímek,

csupán az indulat, mi még keríthet

csekély figyelmet itt a végeken.

Aludj, csak igricem, te rá se ránts hát,

a verseid maroknyian csodálják,

de ó, minő gyönyör szavalni még,

ha majd e tébolyult idő lenyugszik,

mikorra már a háború se pusztít,

elárad újra éltető igéd.

2023. december 16.

A pénz uralma

Hiába hát, a pénz a legnagyobb úr,

veszejtve lelkeket vesz és ad el,

van úgy, ha készakarva félre fordul,

mögötte még a bűn is üzletel.

Eladva mind a jog, hit és reménység,

a kéz kezet mos érte lelkesen,

sötétre változott a tiszta, kék ég,

alá nem ér le már a fénye sem.

Megosztva áll az ész, kivár az elme,

haszonlesők tapadnak egyre rá,

ma már nem opció az Úr kegyelme,

ha pénze nincs, hiába osztaná.

A lét harácsoló, gonosz kufárja

zsebébe tette lángolásodat,

fizetni kell ma már a puszta vágyra,

ha lázadása más jövőt kutat.

Talán a gondolat mi még szabad ma,

de már az is csupán, ha néma vagy,

a pénz a szád szabályosan befogja,

vagy elveszejt, ha nem hagyod magad.

2023. december 15.

Ostromállapot

Szemed, ha nézem, egyre forr a vérem,

alámerülni volna jó tavában,

de hát tudom, kegyed hiába kérem,

nem érzi át hideg valód a vágyam.

Kezed, ha érzem, ébredő madárka

remeghet úgy parányi fészke mélyén,

de lám kezemre visszarándulása

mutatja, még ma én hiába kérném.

Szerelmed érzem, elhalón parázslik,

hiába szítom, egyre hamvadóbb lesz,

habár bizonygatom feléd ma váltig

szerelmemet, de még nem ő a vátesz.

Ezért ma már tovább nem ostromollak,

de holnap újra eljövök megint csak.

2023. december 14.

Álomőrség

Az éjre álom ül lebegve már,

ezer csodám körözve rám talál,

repít a távolokba lázasan,

de mert vonatjegyemnek ára van,

fizetni kell, ha jő az ébredés

az álomért, amely nem is kevés,

a lelkemet törik komor vadak,

ez orrba vág, a másikuk harap,

uszítva vár e martalóc sereg

azért, hogy álmodozni mint merek.

2023. december 13.

Békevágy

Bár vonakodva, de bennem a vágy

újra ölelni az elleneinket,

karjaimat leeresztve fon át,

perzseli bőröm az égi tekintet.

Múlt televénye hiába akar,

már magasán alig éri a lelkem,

jó feledésnek a leple takar,

vétkeidet fel is oldja ma bennem.

Nincs haragom, lecsitult, tova már

gyűlöletem, dühöm és dacolásom,

égen az angyalaim dala száll,

béke honol csak ez édeni tájon.

Lám, a folyón ladikom kikötött,

elviszi testem a végtelen útra,

ámde a lelkem e béke fölött

őrködik, éli az álmaim újra.

2023. december 12.

A meghunyászkodásról

Maradt-e még szemernyi józan ész

e tébolyult világ haláltusáján,

vagy az kerül felül, ki ölni kész,

akárha volna élte holmi járvány.

Ki majd, ha véget ért a háború,

gigantikus kitüntetést ad át, s kap,

a melle dülled egyre, domború,

csak azt nem érti merre tűnt a tegnap.

Hiszen, ha nemcsak az veszett oda,

de hát a holnap is pokolra táncolt,

szemedbe mondja majd kaján daca,

megélhető jövőd neked sosem volt.

De most való igaz, miről beszél,

hiszen befogva szád csupán vacogtál,

ha zúgva kelt a forradalmi szél,

csitítva félted azt az új uraknál.

Azóta semmi sem maradt neked

amit fiadnak ím örökbe adnál,

de hát mi mást is érdemelne meg

ki meghunyászkodón, remegve regnál.

2023. december 11.

A hitről

Nem oly sokára véget ér az álom,

mögötte felsikolt a torz való,

az énemet keresve sem találom,

nyomós okán üvöltni volna jó,

hitem kölyöknyi, durva martalócok

tiporva száz darabra tördelik,

de én dühükre egyre csak mosolygok,

miközben újra összeáll megint.

A balga barnaingesek hevének

gyakorta ellenállt a józan ész,

hiába szállt visongva harci ének,

hiába volt ezernyi ölni kész

goromba, rászedett, kevély suhanca,

a hit csak egyre tornyosult tovább,

nem engedett az ostobák miatt a

keménykedésnek egy fikarcnyit át.

2023. december 10.

Hó alatt

A tél beköltözött a lelkeinkbe,

akárha szürke ködgomoly keringne,

nyarunk mohón felette mind

bebújva szíveink nyitott zugába,

ropogtató, fagyott, rideg világa

szerelmeinkre csak legyint.

A sárguló mezőt a hó takarja,

hiába kész ölelni, jég a karja,

fogása zord halálfolyam,

az élet elcsitulva lassul egyre,

nyomán a nyári álmok elfeledve

fakulnak el magányosan.

A szél marón, sziszegve forgolódik,

kevély hevét mutatja egyre váltig,

amint a csontomig hatol,

habár a kertemet ma hó takarja

de már a hóvirág mocorg alatta,

s nem oly soká Napot karol.

2023. december 9.

Nincstelen dalnok éneke

A lét uszálya körbe ringja lelkem,

tudatja, hogy megint adós vagyok,

ha félve is, de csókjaidra leltem,

s repítenek feléd az angyalok.

Fizetni nem tudok, lyukas zsebemben

csipetnyi morzsa sem maradt neked,

de mert eléd a nincseim letettem,

fogadd be kolduló szerelmemet.

Ne űzz el engem ős ködökbe újra,

hiszen, ha úgy teszel, meg is halok,

s szakad belé a lantom árva húrja,

kicsengenek sután e bús dalok.

Utána délceg igricek követnek,

feledtetik dalát a nincstelennek.

2023. december 8.

Szárnytalan

A múltba veszve századok görögnek,

a szürkeség ölelte félhomály

derengi csámpa lépteit mögötted,

a rád törő magány csakúgy zihál

amint befog, magába zárja lelked,

kifosztva állsz meg és anyátlanul

remegsz, hiszen hazád hiába lelted,

ha éhezel, vacogsz, s kitántorul

belőle mindened sajogva, fájón,

a volt reményeidre szárnytalan

talál az éj, sötétje bárha átfon,

viszont a létezésnek ára van,

s te balgamód fizetsz naponta érte,

az éned egyre csak kopik belé,

de hát az üdvöd adtad át cserébe,

hogy elbolyongj a végzeted felé.

2023. december 7.

Hóvirágra várva

A létezés kihűlt parázsain

mereng a vén idő csak egyre,

miért is ostorozza még a kín

saját fiát, ha már megette,

ugyan miért szorozza száz baját

emelve több ezerre végül,

ha nemsokára jő a zord halál,

s utána józanodva békül?

Mit ér a sors, ha kénye íly kemény,

nem enyhül és csak egyre mordabb,

ha sír felé megannyi költemény,

miért ilyen vadul sanyargat,

mi oldaná vajon komor dühét,

talán a hóvirág tavasszal,

ha majd a jég alól kibújva épp

fejét emelte jó arasszal?

2023. december 6.

Nyakán a kés

Mivé fakult a régi fény

a nyílt, szabad tekintetekből,

hová fogyott a bölcs erény,

amint a balgaságon áttör,

behúzza mára mind nyakát,

kinek pedig kiállni kéne,

apák hitét nem adja át,

csupán fejét csavarja félre.

A hallgatag megalkuvás

habár emészti egyre másra,

szelén hajolva, mint a sás,

nagyon vigyázva, más ne lássa,

megalkuvón behódol és

feladja álmait gügyögve,

nem érti meg, nyakán a kés,

hiába húzza félve össze.

2023. december 5.

Téli napsütés

Fehér lepelbe öltözött a tél,

leszórta pelyheit közénk hamar,

kavarg körötte surranón a szél,

pörögve, szállva bokrokat takar.

A fellegek mögött a napsugár

az égi kékkel átfonódik és

sürögve-forgva egyre arra vár,

lehetne rajta egy parányi rés.

Azon legott alámerülne ő,

melengetőn találna fénye ránk,

olyankor elrabolva, vakmerőn

kicsit megint a nyárba visszaránt.

De hát, hogy is felejteném tüzét,

hiába szórja most a télbe szét.

2023. december 4.

Ősz esti sajgás

Ez óra lassan alkonyul,

falán a könny hiába hull,

a bús-keserves ének

hiába száll az égre már,

a hamvadó reménysugár

kihunyva vár, nem éget.

A nyár tovább osont hamar,

megannyi vágya szívbe mar,

sajogva fáj az őszben,

hiába, változott a rend,

kihűlt szerelmeken mereng

a lélek összetörten.

Az este oly hamar leszáll,

az ősz ködébe fúl a táj,

az áthatolhatatlan

homályon át parányi fény,

akárha volna új remény,

világol elhagyottan.

2023. december 3.

Téli sport

A fellegeknek árja roppanó

havat terít a néma tájra,

hideg, fagyott világa nem való

ki cidrizőn melegre vágyna,

maradjon otthon az ki fél a tél

pirosra csíptető szelétől,

kemencesutba bújjon az, ha fér

a sok fagyos fehércselédtől.

De hogyha bátor, úgy velem marad,

a szánomat segít befogni,

azon hasítjuk át a nagy havat,

a gát csupán a sarki kricsmi,

betérve ajtaján kupánk telik,

s ürül ki váltakozva, gyorsan,

a bátorabb legények így lelik

a kedvük ott a téli sportban.

2023. december 2.

Hópihék

A hóra délelőtt ma langy eső hullt,

elolvadott a gyöngyfehér lepel,

alatta visszatért a mélysötét múlt,

a lelkem összetört, nem ünnepel.

Nem árad ím a kedvem oly magasra,

miként a tegnap esti hóesés

a béke boldog ünnepét sugallta,

akárha volna táruló manézs.

Leverten álldogálok ablakomnál,

a bádogára bús eső csöpög,

de már a lelkem újra szállni próbál

a végtelennyi fellegek fölött.

Finom kerék a lélek érzeménye,

világa fordul át a hópihékre.

2023. december 1.

Fogadd a lelkem

A téli éj hidegje roppan

kopott cipőm alatt a hóban,

vidítja lelkem egyre jobban,

amint feléd közelgve dobban

a szívem és karom kitárva

ölellek át az éjszakában,

de mert ma sem maradtam árva,

a lelkemet neked kitártam.

Fogadd ölelve úgy ahogy van,

ne bántsd, ne szidd, ne fedd azért meg,

ha messze kóborolt a nyárban,

de lám, ma visszatért elébed,

melengve egy kicsit tüzednél

a csókjaidra mámorodna,

de hogyha majd az új tavasz kél,

ereszd megint a távolokba.

2023. november 30.

Sumák idők

Letűnt idők ködébe veszve múltam

megannyi nemzedéke elfeledve

forog zokogva sírjaikba dúltan,

mivégre korcsosulhatott az elme,

hová tunyult a láz, a büszkeségből

hogyan maradt a talpnyalás erény ma,

miként konyult e balga csőcseléktől

a hit nemes parázsa hamvadozva?

Megosztva mind csupán a kincseféltve

vacog-remeg sötét zugában egyre,

a büszke kardjaik hüvelybe téve,

nem indul egy se már azóta hegyre,

nem áll ki egy se már a szirt fokára

szavalni lázadón a versek árját,

e nemzedék csupán lapulni vágy ma,

s az ég sumákolásaikra rálát.

2023. november 29.

Késő őszi csillagok

Novemberéji csillagok,

ragyogjatok csak egyre fenn,

de már közelg a tél amott,

mi durva, zord időt jelent,

a fellegén takarja el

szemünk elől varázsotok,

temetni hull a hólepel

megannyi bájoló napot.

Hiszen szüretre szólt a dal,

talán, ha volt ma pár hete,

de még a sárguló avar,

fölött a hajnalok köde

fogadta puttonyok hadát,

csak egyre gyűlt a jó nedű,

amint tiporva telt a kád,

miként az áradó derű.

De lám, az őszre tél hajol,

hideg szelet terít fölé,

szüretre senki sem dalol,

ez óra már az ördögé,

fagyott nyakunkba hull a hó,

a csillagok takarva mind,

de még a fényeik fogyó

varázsa néha visszaring.

2023. november 28.

Első hó

Megérkezett a hó, a néma tájra

fehér lepelt terítve hulldogált,

a lelkeinkre új vigaszt találva

esett csak egyre, délre meg sem állt.

Kabátomat nyakamban összehúzva

kimentem én elé, hisz úgy dukál,

ha gyógyulást hozott megannyi búmra,

hogy üdvözöljem őt, ha erre jár.

Parányi pelyhek árja eltakarja

sötét sarunk goromba gödreit,

ha néha-néha egy nyakamba bújna,

nem orrolok meg érte, hisz segít.

Segít a tél hideg szelét viselni,

feloldja görbedő magányaink,

amint a lelkeink fehérre festi

a lét kemény, fagyott göröngyein.

2023. november 27.

Megalkuvón

Ezernyi részre vágva él a nemzet

e kis hazán, feladva mindenét,

megannyi boldog ős hiába nemzett,

maradt e föld felett az ég sötét.

Feledve ostobán a célt, miért élt,

beállt a démonok közé zöme,

megalkuszik derékhajolva, hétrét,

beteljesítve, mit hagy ördöge.

Akár sajátjain taposva mímel

balog királyt imádva talpnyalót,

kilépve önmagán, kesernye szívvel,

de zengi hűn a talpalávalót.

Vajon mi lesz, ha majd az ég kitisztul,

megalkuvónk magára ismer-e,

vagy új jövőnkre már örök sötét hull,

s mi csendesen, de pusztulunk bele?

2023. november 26.

Tél közeleg

Vége az ősznek, a tél közeleg már,

fák kopasz ágai közt fut a szél,

hajlik a nádas, amint beleturkál

jéghidegével, a rettenetét

szórja sziszegve a tájra, kegyetlen

markaiban hal a parton a fűz,

sajdul a rőzserakás, szeretetlen

roppan, a vágya talán csak a tűz.

És ha kihunynak az éjben a máglyák,

hamvak alusznak, az éteren át

röppen az égbe, a hegyfokon átlát,

hűlve reménye megadja magát,

lassan a tél eluralja a létet,

dermeteg álmok a lépte nyomán

felkacsosodnak a végtelen éghez,

körmeiket megakasztva falán.

2023. november 25.

Sötétség

Az éjsötét megint reánk borult és

lenyomva lelkeink a mély felé,

akár halotti torra készülődés

lehetne, hogyha azt megértené,

a lét ilyenkor elhaló sikoly csak,

amely hamar csitulva haldokol,

ha Napja éltető világa hamvad,

marad csupán a balga, búskomor

tekintet és amint halálra válva

fogyatkozik fehéren arca, még

belémereng a barna éjszakába,

de juszt se mondja néki; Most elég!

Utána már csupán örök sötét jő,

amely fölénk hajolva gyászlepelt sző.

2023. november 24.

A vén zsoldos dala

A vérem adtam érted én,

ne mondd nekem, hiába volt,

kemény csaták gomolyködén

hajolt fölém fakón a Hold,

a harcmezőn alig maradt

velem maroknyi társ csupán

a pirkadó, vad ég alatt,

a véres éjszakák után.

Ne mondd nekem, hogy ennyi volt,

keressek új hazát ma én,

mivelhogy elfogyott a zsold,

mit udvarod mohón felélt,

hiába tettem ingyen is

a dolgomat hibátlanul,

a válaszod maró, hamis,

midőn öreg fejemre hull.

Ilyen, ki martalócnak áll,

a hála nem következik

belőle és ha karja már

erőtlen, azt csupán a hit

emelte hőn imára még,

de ím, hiába is teszi,

hisz elfeledte Istenét,

reménye sem maradt neki.

2023. november 23.

Késő őszi szél

Hideg szelét a tél előre küldte,

levélözön követte merre jár,

a fáknak ága meghajolt előtte,

s deresre vált a barnuló határ.

A nyári tóra fodrokat terített,

cikázva nádasán futott tova,

osont az ősz haló varázsa mellett,

s deres hajamra szállt finom pora.

Kabátom összehúzva álldogáltam,

a délutánra est következett,

s e szívszorongató, rideg magányban

a szél cibálta, tépte lelkemet.

Hiába rángat ő, hiszen lehet,

a tél előle lassan eltemet.

2023. november 22.

Rossz vér

Hiába hát, a vér erünkbe oldja

a kételyét a másikunk iránt,

a lelkeink sötétnyi balga foltja,

a kezdetekbe vissza-visszaránt.

E vér kemény husángot ad kezünkbe,

a józan ész alábukik hamar,

nem ismerünk korábbi jellemünkre,

a gyűlölet, ha lelkeinkbe mar.

Nem ismerünk kegyelmet és az Istent

a szánkra véve ős dühünk kitör,

kebelbarát utána ránk sem ismer,

csak ostobán a gyűlölet gyötör.

Alig találsz olyat, ki nemzetét ma

önérdekét feladva mentené,

csupán olyat, ki ökleit szorítva,

üvölti egyre vad dühét feléd.

Hiába hát, ha lassan elfogyunk és

kies hazánk komor romokra lel,

talán a lelked átölelni már kész,

de nem maradt, ki téged átölel.

2023. november 21.

Bogárnyi vágy

A múltra néma fátyolok

terülnek álmatag,

amint a fényre baktatok,

bogárnyi vágy fakad

fel újra lelkem ajtaján,

akár a gyenge ér

eredne így ütemre tán,

mikor nagy útra tér.

Hiszen, ha tengerére fut,

ezer veszély lesi,

kanyarg a part között az út,

mikorra megleli,

a vágyam így kalandozik

feléd e délután,

reménye lankadó, alig

marad belőle tán.

De hát a vágy ilyen bogár,
a fényed élteti,
felé mohón utat talál,
hiába égeti,
mikorra végre célhoz ér,
csupán a pernye száll,
kavargva hordja szét a szél,
nyugalmat úgy talál.

2023. november 20.

Novemberünk fagyán

Hideg novemberünk a lelkeinkbe

hatolt az őszben észrevétlenül,

gomolyködöt hozott tekintetünkre,

szorítva, fojtogatva itt belül.

Az arcvonásainkra megfagyottan

keményedett a bánatunk nyoma,

ölelkezéseinkre ritkulóbban

teríti mámorát az éjszaka.

A lázadásaink letompulóban,

maradva dolgavégezetlenül

halódnak egyre el kialvadóan,

nyakukba szürke, őszi démon ül.

Csupán meleg szemünk, mi néha csillan,

nyarunk idézve néha meghatottan.

2023. november 19.

Szikraféltve

Komor novemberén a szürke ősznek

lehullanak virágaink a földre,

kevély, hideg szelek kavargva jönnek,

halált hozón a vágyainkra törve.

A félhomály takarja már a tájat,

remény se benn, se künn nem ad kegyelmet,

a tél közelg, nem oly sokára támad,

hasadnak égető fagyán a lelkek.

A lét lelassul és magánya egyre

szorítja szíveink repedve, fájva,

jegesre változott a parti mezsgye,

sötét ködöt sodort a szél a tájra.

A szikra ott a lelkeinkbe mélyen,

vigyázz reá, ne hagyd, hogy elvetéljen!

2023. november 17.

Századok peregnek

A századok be gyorsan elperegtek
a nemzetünk felett kavargva mind,
megalkuvó alattvalói lettek,
a sors velük kedélyesen kering,
emelve lelkesen királyt a pajzsra,
lojálisan dagadt a sok kebel,
ki félreállt, hiába is kaparja,
e tájon új reményre úgyse lel.

Kivándorolt ezért a távolokba,

de nem talált magának új hazát,

amíg a régi sárba lesz taposva,

hiába néz az óceánon át,

a lelke bárha sajgva-fájva rebben,

sebén a var gyakorta felszakad,

a volt világa egyre szűkösebben

korog belé a durva kény alatt.

De hogyha volna éledő reménye,

a horda eltiporja azt hamar,

ha más az eszme, úgy sodorja félre,

akárha volna kór, mi húsba mar.

A századok bizony tovább peregnek,

nem oly soká a mérlegére áll

e csőcselék, de engem az se lep meg,

ha azt huhogja majd: Eredj király!

2023. november 16.

Égig érve

Szemet szemért, fogat fogért elv

itatja át a nemzetünket,

kibékülésre nincs esélye

acsarkodó tekinteteknek,

megosztva vér a vérnek esve

gyalázza másikát kevélyen,

hiába jő karácsony este,

nem érzi át a lelke régen.

Ki erre húz, ki már amarra,

precízen el van osztva fentről,

vigyáz a kény a bősz magyarra,

ha véleménye máshogyan dől,

legott alázza mindenét szét,

kutyái morgva ráharapnak,

megadja így magát (no még szép)

a húsba mélyedő fogaknak.

De hogyha jönne egy, ki végre

feloldaná viszálykodásunk,

ha összeállna mind a vére,

s az ördögére hogyha ráunt,

a másikával összefogna,

hogy újra nemzetét a fényre

terelve végül egybefonja

erőit és az égig érne.

2023. november 15.

Strómansors

A hallgatásnak ára oly magas,

akárha volna súly a mellkasodra,

az ajkaidra hogyha ráharapsz,

urad fejed mosolygva megvakarja.

Ha int feléd, erényeit sorold,

utána hátba ver, kitüntetést ad,

fehérre vált a lelked és a folt

eloszlik ím, e parttalan mocsárban.

Akár urak barátja is lehetsz,

kezük kezed, ha undorodva mossa,

habár tudod, hogy egyszer ára lesz,

de most megéri lelkedért a jussa.

Tükörbe hogyha nézel elpirulsz,

szemed lesütve fordul el fejed már,

nyomán a rút, gerinchajolta múlt

tapad reád, akár az őszi lekvár.

A strómanoknak így dukál a sors,

hiába futsz előle, rád talál majd,

szemed, ha csípi nem csupán a bors,

a megvetés, mi bús pokol felé hajt.

2023. november 14.

Novemberi Nap

Eső szitál az őszutói tájon,

borong az ég, a fellegekbe bújt

a Nap, talán, hogy újra ránk találjon,

ha majd a jéghideg világa múlt.

De addig árva lelkeink cibálja,

a szürke köd lehűti lázaink,

fagyottan álmodunk, s az álmainkra

reményt a létezés parázsa hint.

A szél hidegje átkarolja testünk,

az arcainkra sápadón tapad

szomorkodása és mióta eltűnt

Napunk, sötét a lét az ég alatt.

De nemsokára felderül világa,

s futunk felé a lelkeink kitárva.

2023. november 14.

Novemberi varázs

Novemberén az őszi nap

lenéz a földgolyóra,

akárha fénye pillanat

szolid varázsa volna,

megállna benne még a nyár,

szelíden integetne,

utána bújna egyre már

a szürke fellegekbe.

De még e perce átölel,

kedélyemet deríti,

ha kérdezem, reá felel:

Akarsz-e játszadozni,

akarsz-e még szerelmesed

fülébe súgni vágyat?

E pillanat marad neked,

s utána messze vágtat.

A tél közelg, a kerteken

az ősz deret varázsol,

a fáknak ága meztelen,

szelekre sajgva táncol,

de most e percnyi napsugár

a lelkem átölelve,

akárha volna griffmadár,

repíti fellegekbe.

2023. november 13.

Az út

Az életút göröngyös és ha néha

elágazáshoz érkezik, nehéz is,

de menni kell tovább, hiszen ki léha,

tanácstalan, nagyon nagyot hibázik.

A kezdetén megannyi furcsa kétely

kerülget és alig segítne bárki,

kezét, ha nyújtaná feléd ne üsd el,

tanácsait fogadd, ha nem hagy ázni.

Viszont a sűrejében állj ki bátran,

az elveid ne hagyd az ördögökre,

keresd az álmaid, s valóra váltan

segítsd a másokét, ha gömbölyödne.

S mikorra véget ér az út előtted,

kicsit pihenj meg és a számvetésre

ha még maradt elég erőd, a lelked

ereszd a mérlegére szállni végre.

2023. november 12.

Kései randevú

E csöndes óra átitat,

megannyi múlt sodorta emlék

idézi régi vágyamat,

akárha randevúra mennék,

felöltözöm megint neked,

miként legénykoromban újra,

ma gyöngyvirágot is szedek

mezőn az új találkozóra.

Viszem feléd a csokromat,

belül vadul remegve várom,

ha végre itt a pillanat

az ajkam újra megtaláljon,

s e csókba fúlva boldogan

halunk belé megint a múltba,

miként az égben írva van,

elindulok ma randevúnkra.

2023. november 11.

Alkonyórán

A múlt a mára alkonyult,

akárha volna néma pult

a sarki kocsma mélyén,

a cimborák ma már oda,

csupán az ócska ajtaja

nyikorg a szélhez érvén.

Hová csitult a régi láz,

amely hevülten úgy vitáz,

akárha égne léte,

mivé foszolt a lendület,

zsarátnokát ki ölte meg,

hamut sodorva szélbe?

Lecsendesült a pillanat,

kihűlt reménye pirkadat

jelére várva hallgat,

hiába fáj, a vágyaink

magánya bágyadón legyint,

amint az éjbe ballag.

2023. november 10.

Tétovaság

Tétova álmaimon kacagó, gyülevész renegátok,

már fenemód a bögyömbe kerültök e balgatag éjen,

lelkeitek feketéllve, akárha zuhogna az átok,

úgy nehezednek e tájra. Ki szólana, mást ne reméljen,

mint csak a léte borul vele ostoba démoni gyászba,

érdemeit kifacsarva ugornak a büszke nyakának.

Fel, s lemenőit a földbe taposva, kifosztva, gyalázva

tüntetik el, s borul átkacsosodva fejükre a bánat.

Majd jön a csend, balogul kebelezve a tétova álmot,

néma a száj, fogak összeszorulva csikorgnak a parton,

vékony a jég, az urát koronázni a dölyf maga nem fog,

rendeletét szaporázva szorozza zsebében a jattot.

Így kerekül ma e balga világ körülötted ez órán,

fogynak a percek, a tétova lét küszöbén ki-kibucskáz.

Hallgat a mély, moraját belefojtja az ördöge jócskán,

kushad az ész, noha bár iszonyodva fogadja, amit lát.

2023. november 9.

Ma kútra mennék

Szülőfalumba visszahúz a szívem,

megannyi év homályosítja el

a régi képeket, miken mesésen

gyerekkorom világa átölel.

A sarki kútra vajh, a lány kijár még,

kinek hajába napsugár simult?

Cserébe korsaját cipeltem én rég,

torokszorulva és gyanútlanul.

Az ajtajukhoz érve csókja íze

akárha édenek szirupja volt,

hogy abba még mi lett belévegyítve,

ma sem tudom, de engem elrabolt.

Talán a régi kanta vár reám még,

fülét fogón a kútra úgy kimennék.

2023. november 8.

Post scriptum

Sötét folyóm világos oldalán

vagyok ma még, de ez nem érdem,

nem oly sokára átevez talán

ladikra ülve balga létem,

de vajh, elég-e majd mit itt hagyok,

hogy érte el ne átkozódjak,

botor szavak nyomán a mondatok,

ha újra össze nem rakódnak?

Megannyi kétely elfog és talán

maradni kéne pár napot még,

a dolgozószobámnak asztalán

ha pár szakasznyi verset írnék,

lehet, hogy egy közötte szólna úgy,

akárha lenne angyalének,

minő szerencse volna, mert amúgy

azok velem pokolra térnek.

De erre már alig maradt remény

hisz annyi éven át silányat,

kukába dobhatót faragtam én,

miatta mardosott a bánat,

vigyen hamar tehát a gyors ladik

a rút, sötét pokolra engem,

ahol vigyorgva ördögöm lakik,

s tüzelje mind a gyenge versem.

2023. november 7.

Rémmese

Bolond világom egyre csak rohanva

közelg a végzetébe oktalan,

miként a csorda végtelennyi barma,

ha főkolomposa drogozva van.

Kevés eszét a gőg homályosítja,

fehér a bütyke úgy szorítja még

hatalma fétisét, akárha volna

veszítve azt korán a kurta vég.

Fejünk leszegve vágtatunk utána,

feledve érte álmainkat is,

s e bódulatnak oly kemény az ára,

valónk azóta céltalan, hamis.

Ne félj, a rémmesémnek itt a vége,

hiszen, nem is maradt ki azt megértse.

2023. november 6.

Sajgás

Volt idő, mikor sajogtam érted,

mára csendesült a vágy utánad,

néha még a lelkem arra ébred,

átkarolja mindenét a bánat.

Ám olyankor arra gondolok, hogy

boldogabb vagy és akár a sólyom,

elrepülsz a régi álmainkhoz,

lángjaik parázsa el ne múljon.

És ha majd az új nyarunk közelgve

tűzvirágokat terít a télre,

vágyainkra hátha újra kelne

volt ölelkezéseink reménye.

Addig álmodón, vacogva állok,

lét határait vadul feszítve,

jöjjenek sietve hát az álmok,

és ha kell, sajogjak újra érte.

2023. november 5.

Hajóra várva

Magam vagyok, csupán a némaság ölelget,

a csendje torkomat szorítja egyre csak,

kiáltanék, de mára messze jár a lényed,

nem ér a hangom el, dadogva bennszakad.

A lázas éjszakák azóta rég kihűltek,

a kerti kispadunkra már a dér szitál,

hiába is közelg amott karácsony ünnep,

ha gyertyafényes estebédre nincs ki vár.

A lét tovább sodorta álmaink hajóját,

nehéz vitorlarúdja tán el is törött,

de hát az Úr a messzi óceánra rálát,

talán megóvja majd a zátonyok között.

De visszavárlak én fedélzetén azóta,

jöhetsz akármikor, hisz úgyis itt leszek,

jelezz nekem, ha partot érsz a kürttel,

s jeledre máris újra ébredek neked.

2023. november 4.

Ősz varázslata

A tájra ősz varázslatát

teríti szét az alkonyat,

nyugalma engem úgy hat át,

akárha volna gondolat,

mi lankadón velem maradt

a lét szomorka színpadán,

mi végtelennyi pillanat,

vagy éppen annyi sincs talán.

Befonja félve lelkemet

az ősz ködébe lassulón,

kicsit talán el is temet,

tavasszal újra majd kifon,

de addig átölelve tart,

meséit elsorolja mind,

elénekel megannyi dalt,

amint velem jövőbe ring.

2023. november 3.

Őszi álom

Az ősz ölelte kerten át

a nyár varázsa visszaleng,

lezárni végre korszakát

csitítja bájolón a csend.

A víg napunk ma visszasüt

a kósza fellegek között,

de már sugára mindenütt

lehullt avarba ütközött.

A délután lehűl hamar,

az estre kardigán kerül,

begombolod, s habár takar,

azért te még vacogsz belül.

Aludni térsz, s az álmodat

az őszi mélabú szövi,

sorolja bár, de válogat,

javát az éjbe szórja ki.

S te csendesen szuszogsz tovább,

mi megmaradt, elég neked

idézni május illatát,

amint ölelkezik veled.

2023. november 2.

Novemberi manézs

A parti nádasok között a szél jár,

de még novemberén a napsütés

ölelte lelkemet melengve, némán,

akárha volna tünde, lágy manézs.

A kishajók a dokk vizén lebegtek,

vitorlarúdjaikra néha egy

sikongató sirály pihenni tért meg,

de már tovább is állt a tó felett.

A víz ezernyi csillanása táncolt,

idézve víg nyarunkat egyre csak,

hiába, bárha boldogabb világ volt,

de szíveinkbe égve itt maradt.

Habár a gyors idő sietve lépked,

novemberén is átkarolja léted.

2023. november 1.

Bolond hajónk...

Bolond hajónk, ha majd a révbe ér,

s kikötve újra partra léphetünk,

vajon megint terem nekünk babér,

ha álmaink idillje messze tűnt?

Csalásaink csupán, mi érdemünk,

e nagy kaland sajogva múlik el,

sebét tetézve rá megannyi bűnt

e málladó világ nem érdemel.

De hát e vad tivornya így esett,

mohón felettük önmagunkat is,

a részeg ajkainkon önfeledt

dalunknak árja reszketeg, hamis.

Talán kijózanodni kéne már,

ha még maradt netán, ki arra vár?

2023. október 31.

Parányi fények

Parányi mécses ég, az őszi szélben

a lángja libben, egyre csak remeg,

a földi lelkekért lobog szelíden,

idézve holtakét amíg lehet.

Amíg marad, ki néha erre járva,

virágait kihozza néha még,

szomorgva könnyet ejt az őszi sárba,

amint a málladó avarra lép.

A lelke csendesen, mereng a léten,

fonódik át a régiekkel itt,

a fellegek vonulnak át az égen,

de ő csak őrzi hűlt halottait.

A bús eső hazáig egyre hull,

s az ablakán parányi gyertya gyúl.

2023. október 29.

A lelkedért

A múlt sötét ködébe veszve lenni

vajon miféle balga rettenet,

a vágy után, ha nem maradna semmi,

ki mentené tovább a lelkedet?

Hiszen, ha épp azért, sosem hal az meg,

kinek ma lelke benned él tovább,

ne hagyd a múlt ködébe veszni éned,

ragyogd hevén a vágy magas fokát.

Midőn a végtelen sötét leszáll majd,

a test, mi volt, megint a porba hull,

de lelkeden varázsos új világ hajt,

hisz élne még tovább gyanútlanul.

Ezért ne add az ördögödnek őt el,

ne hagyd elúszni sem sötét ködökkel.

2023. október 28.

A végeken

Ma merre jársz, az ősi végeken?

A végtelen homálya eltakar,

a görbülő idő a múltra ken,

utókorod feledni fog hamar.

De hát a hű vitézi sors kemény,

nem ad csupán megannyi mord csatát,

közötte bárha csillanó remény,

gyakorta rút halál felé csap át.

Tudom, nehéz a kardod is, ma már

emelni nincs erőd, az elfogyott,

de mert hiába vagy temetve bár,

viseljük egyre jó magyar bajod.

Miként sosem maradt e nemzet egy,

ma is darabra szedve ácsorog,

de hát ki lenne más a végeken,

ha régi harci kedved elfogyott?

2023. október 27.

Kanossza

Beléd harapnak akkor is,

ha már halott leszel,

a kény olyankor is hamis,

de vígan énekel,

torod megülni összegyűl

ezernyi cinkosa,

de nem fogadnak emberül

kezelve ők soha.

Ha majd tucatnyi bűnödet

sorolja mindahány,

leszel csupán a rettenet

az értelem fokán,

a gyűlölet reád szakad,

miként megannyi vád,

mikor beszélni nem szabad,

de nyitva volt a szád.

Csupán e röpke nekrológ,

mi még felemleget,

de nem maradt se pártolód,

se az, ki eltemet,

a lelkedet sem engedik

repülni el csak úgy,

hiába volt a vágy, a hit,

leköpködik vadul.

2023. október 26.

Parti fák az őszben

A rozsdabarna parti fák az őszben

a szélre ritkuló ruhájukat

vetik magányosan, de ismerősen

keresve járható egérutat

a tél elől, ha volna némi mód rá,

de hát a föld mohón ölelve mind,

azon mereng, hogyan tehetne jóvá

előre most megannyi néma kínt.

Hisz állni kell a fagy fogát keményen,

a jég az ágaik lehúzza majd,

a napsugár se éri át e télben,

mi lesz, ha majd a rügy netán kihajt,

mi lesz, ha majd az új tavasz lekési

a márciusra tett találkozót,

ki fogja zöld ruháik újra szőni,

vajon ki hallja majd amint susog?

Ti, rozsdabarna parti fák az őszben,

nyugodjatok meg, így ruhátlanul

se múlik álmotok, hisz ismerősen

karolnak ágatok, hiába hull

megannyi barnuló levél a szélben,

tavaszra új remény kereng megint,

amint az égi zsendülés merészen

e tájra rámosolygva széttekint.

2023. október 25.

Meztelen király

Átírtad hát a tegnapot,

a mát uralhatod,

a vészharangot kongatod,

s tiéd a kéthatod,

a voksukat te nyerted el,

habár üveg borért,

az oktalan neked felel,

a többi meg nem ért.

A parttalan viszálykodás

a lételem neked,

hiába mondja annyi más

te el sosem hiszed,

lehetne víg e nemzet, ám

megosztod egyre azt,

hatalmi vágyad jobbadán

komor vihart dagaszt.

A nincstelen királyaként

tekint feléd ma még,

rajong, nem érzi át a kényt,

amely belőled ég,

hamis szavakkal áltatod,

(hiszen, ha védtelen)

mi lesz, ha új idő kopog,

s királya meztelen?

2023. október 24.

Új világ felé

A parti fények elfakulva múlnak,

amint hajónk az óceánba fut,

a lelkeinkben él csupán a holnap,

vajon belőle még nekünk kijut?

Az új világ amott kecsegve vár ránk,

emitt szülőanyánk, ha integet,

de mert a korduló gyomor nagyot ránt

hajónkon és ilyenkor elmenet

ezernyi szál szakadva szét a szélben,

jajong az itt maradt szerelmekért,

hisz összeforrni úgyse bír egészen,

ha kényszerűn ilyen nagy útra tért.

A távolok torokszorítva nyúlnak,

de hát a tegnap ott, emitt a holnap.

2023. október 23.

Rakétafütty

A görbedő idő fölött az óra

kakukkja fél ötöt mutatta épp,

mikor recsegve egyre azt huhogta

a háborún kitört, ez itt a vég.

Te felriadva rántanád a kardod,

de hát nagyon nem így megy ez ma már,

rövid rakéta füttye jelzi csak, hogy

közelg feléd a vágtató halál.

Ma már bizony hadat sem úgy üzennek,

miként a fair időkben az szokott,

csupán a gőgje balga embereknek,

mi rád üvölti most a holnapod.

Botor világ ez, önmagát felélve

rohan mohón a végzetébe már,

te sem tudod, mikorra ér a vége,

a fütty után vajon reád mi vár?

2023. október 22.

Ősz világa

Az őszi köd szitál szürke tájra,

a hervadó világ alatta sír,

az éjszakára vár, habár hiába,

a lelke fáj, aludni úgyse bír.

A nyár után szomorkodón, epedve

zokogja egyre méla bánatát,

nevetni nem maradt ma semmi kedve,

amúgy se nézi már a láthatárt.

Hiszen körötte sárguló mezőket

ölel mohón a köd gomolygva át,

nyomát se látni már a nyáridőnek,

csupán az ősz borongató havát.

Hiába hát, habár ez így esett,

ne sírdogálj, töröld le könnyedet!

2023. október 22.

Őszi bánat

Eső szitál az ég gomolyködére,

a szürke tájra méla csend borul,

a fellegek mögül hiába néz le

a Nap, hiszen csupán a könnye hull.

Alig maradt madár e zord vidéken,

talán, ha pár veréb keres szemet,

mogorva varjak énekét a szélben

sodorja szét az ősz a föld felett.

Szomorg a lelkem is, velük vajúdva

a télre vár sajogva egyre csak,

de képzeletben átragyogja újra

melengve, álmodón a nyári Nap.

Olyankor elfelejtem én a bánat

szorongatásait, hiába fárad.

2023. október 21.

Kerekdedebb

Hiszen vigad ma Belzebub,

e balgatag világon

kitölti vágyait csakúgy,

hogy újra megtaláljon

magának árva lelkeket,

viszályt terít e Földre

akárha volna rettenet,

amelyben összedőlne.

Mi meg megyünk csak ostobán

utána mindahányan,

kivetkezünk a gőg okán

ma szörnyetegre váltan,

a véreinkre támadunk,

megint goromba módon,

miként, ha volna rég megunt

a béke és omoljon.

Omoljon össze vágyaink

megannyi boldog álma,

ha már nekünk az ördög int,

megyünk a rút halálba,

hiszen nem érdemeltük ezt

a földgolyót se, végül

kerekdedebb az emberek

bolond világa nélkül.

2023. október 20.

Pokol felé

Hogyan hajolhatott vajon gerince félre,

hogy önmagát feladva, nyájasan vidult

a korhadó világ kegyetlen ördögére,

feledve, mint alázta nemzetét a múlt?

Hiszen, ha épp ezért fogott kezet merészen,

gyalázva gőgösen, ki ellenére szól,

hitetve azt, hogy ő ma már elérhetetlen,

a vétke mentesül megint a bűn alól.

De balga tetteit csupán a dölyf vezérli,

amint a görbedő pohárnokának int,

ki ugrik és borát legott kehelybe tölti,

s emelve azt felé, lihegve rátekint.

Alatta lám azóta pisszenés se hallik,

bolond alattvalói bőszen éltetik,

palástja eltakarja rég a lét valóit,

nekik marad csupán alant a béna hit.

A gyorsuló idő lován ügetve kaptat,

feledni ily királyokat sokat szokott,

talán megérti majd, hogy ennyit ér a látszat,

pokolra tartva érte senki sem zokog.

2023. október 19.

A szélhez

A hűvös őszi szél a fák között jár,

letépi megmaradt levélruháit,

ölelkezik velük, susogva kószál,

közelg a tél didergető haváig.

De még kicsit mesél a messzi nyárról,

mikor virágokat porozva lengett,

varázsosan repült, akár a fátyol,

takarta libbenő hevén a kertet.

Vigasztalása jólesik, hiába,

a lelke még a nyári fellegekkel

suhanna, égve, lázasan cikázna,

de hát az ősz lehűti bús ködével.

Repülj, te játszi szél, ne add magad meg,

a fák tavasszal újra megszeretnek.

2023. október 19.

Ötven év után

Ma ötven év után csak összejöttünk

a nagy beszélgetésre lázasan,

megannyi mondatunk között előtűnt,

a lét szeszélye mily bizonytalan.

Hiszen kapaszkodón sodort az élet

ezer felé, de mégsem adva fel,

maradt velünk a nagy románc, a lélek

szerelmeink sorára ráfelel.

Miként az ifjak, áradoztuk egyre

vagy így vagy úgy megélt talányait

utunknak, akkor is, ha tán a hegyre,

vagy épp goromba mód a völgybe vitt.

Hogy elröpült e délután felettünk

akár az életünk, peregve múlt,

de visszarévedő szemünk elé tűnt,

hogy álmaink világa nem fakult.

2023. október 18.

Meghívás

A málladó avarra bánat ül,

borong az árva lelkem is belül,

szomorg a szürke őszi tájon,

kavargva köd gomolyg a fák alatt,

uszálya mintha volna pillanat,

amelyben újra lázad álmom.

A néma látomások éjjelén

megannyi hűlt reményt sodor felém

a végtelen homályba múlás,

az árkaimra csalja könnyemet,

nem oly sokára végül eltemet,

miért is árja mély gödört ás.

Hiszen, ha menni kell, legyen, vigyen

ez ősz sodorta, néma éjjelen,

ezernyi volt csodás napommal

a tarsolyomba zárva ballagok,

nevetve mind a balga holnapot,

vigadni hív a másik oldal.

2023. október 17.

Ott leszel?

Hiába volt a láng a lelkeden,

ha hamvadón, bezárva ég csak,

ha fogva tartja páni félelem,

amint a balga sors felé csap,

ha mára felpuhult kemény hited,

azért kiállni képtelen vagy,

ha már a változás is elfeled,

miért borul föléd a holnap?

Hová foszolt a lázadó remény,

mivé csitult a vad kiáltás,

megannyi álomitta költemény,

miért fakult, vajon miért más

a hang kicsengve most a lantodon

be fals, talán szakadt a húrja,

miért nem éri át a pentaton

azóta dallamát fonódva?

Vajon, ha új időknek árja jő,

beállsz-e még velünk a sorba,

vagy elszelelt a lázadó erő,

inadba távozott azóta,

csupán reménykedem, velünk leszel,

a vállamat szorítja vállad,

vagy épp a gyávaságod átölel,

okán keresve sem talállak?

2023. október 16.

Indítvány

Hiába, itt az ősz, a nyár nyakába

vette lángolón a messzeséget,

hevét ma már az új mezőkre ontja,

elfeledve rég, hogy itt is égett.

Ugyan miért szaladt el Afrikába,

tán amarra más egekre lelt így,

e tájon ámha teljesült a vágya,

ott csupán bohó szeszélye hódít?

Maradna itt, a jó csudába is, na

hadd ne mondjak én keményet őrá,

minek bolyong bután az évszakokba,

mintha őt különb világa várná.

A sok madár se szállna össze-vissza,

itt maradna végre mind örökre,

de hát szavam hiába, mégsem issza

senki, bárha jól ki volt ötölve.

2023. október 15.

Idő se tudja...

Idő se tudja, merre jár ma,

a múlt homályosan dereng,

mi volt, csupán csalóka játszma,

mi lesz, jövő ködébe leng.

A vágy elült, hevén azóta

maroknyi lenge pernye száll,

de hát a szívem elrabolta,

s kacagja bár, hiába fáj.

Dobogtam érte oly sokáig,

de már kemény vagyok nagyon,

azóta persze újra, váltig

szerelmemet bizonygatom.

Szeszélye szétszed, elvarázsol,

mi lesz velem, ha visszajön,

megannyi csalfa lobbanástól

marad szeretni még erőm?

2023. október 14.

A gyűlöletről

Megint halomra ölt a gyűlölet

hevén megannyi vétlen álmodót,

de hitte, hogy hitetlenek felett

akarva tenni végre újra jót,

emelni fogja tán magasra fel,

pedig mogorva gyilkosok közé

sorolt a lelke, érte majd felel,

ha nemsoká felér az Úr elé.

De hát haragra gyűlölet fakad,

s a gyűlöletre düh borul vadul,

üzenve véle végtelen hadat,

hiszen nem érti, hogyha vére hull,

saját utódait kaszálja csak,

a végtelen dacán kegyetlenül,

de hát hiába, mert hörögve csap

le és konok nyakába démon ül.

Az árja így folyik tovább is el,

nem oldja mámorát a józan ész,

hiába kérdezed, ha nem felel,

ha vak hitén mohón gyilokra kész,

hiába, hogyha menthetetlenül

keresni fogja balga végzetét,

marad csupán a gyűlölet felül,

alatta elfogy és kihűl a lét.

2023. október 13.

Békülő ajándék

Be messze jár a nyár, fakult uszálya

a hegytető mögé temetkezett,

de még az elme képeit csodálja,

megőrzi méla álmaink felett.

Hiszen beléremegve mind a vágyak

csupáncsak ott találhatók ma már,

körébe vonta ím, az őszi bánat

a lelkeink, minő csapás, be kár.

De mert az ősz okán vigadni fájó,

ezer sebünk sután sajogja még

nyarunk, akárha volna holmi lasszó,

amint nyakunkhoz érve lázzal ég.

Viszont velünk maradt az összes emlék,

akárha volna békülő ajándék.

2023. október 12.

Akárha

A morcos ősz kiült cseresznyefámra,

levélruhája hull alá szomorgva,

a kert a hóra vár, a hervadása

akárha múlt ködén a lét zokogna.

Siratja bár a nyár letűnt uszályát,

de színeit varázsolón terítve

a könnyező szemekre, mégis átlát,

akárha új tavaszba nézelődne.

A lélek is bezárva börtönébe,

törött a szárnya, elrepülni restell,

mereng a nyár után a barna éjbe,

akárha volna ott felőle még jel.

de hát az ősz ilyen nehéz a szivnek,

akárha súlya volna bár a létnek.

2023. október 12.

Elfogyó sikoly

A végtelen közönynek ingoványán

a lépteink bizonytalankodók,

a háborúk között megannyi járvány

kaszálja balgamód az álmodót.

Hiába int jövőnk idézve múltat,

mi mégis ostobán továbbmegyünk,

fogat szorítva vágtatunk a falnak,

de hát a józan ész ilyen, ha tűnt.

Habár a lelkeink hasadtan állnak,

nem adja mégse már a másikát

meg enyhülőn az értelem szavának,

megyünk az árkon és a bokron át.

Ha végül is halálba rántjuk egymást

ki hallja majd az elfogyó sikoltást?

2023. október 11.

Október derekán

A fák között az őszi Nap

sugára egyre bágyatag

kereng a hűs avarban,

pihenni térne végre már,

de még megannyi dolga vár

felében elmaradtan.

A fellegek mögött borong,

az éltető, kies korong,

de néha leskelődik,

figyelve, merre jár a szél,

amint lehet, megint mesél,

kibújva újra hódít.

A lelkemet melengeti,

ahogy leinteget neki,

fonódik áthatolva,

utána elbolyong megint,

szomorkodón mosolyg amint

az este eltakarja.

2023. október 11.

Elfut a nyár...

Elfut a nyár, vele messzire szállnak a gondtalan órák,

lombkoronák levelük leperegve dacolnak az őszben,

fellegeket karol át csupasz águk, a mindenük adnák,

csakhogy a napsugarak tüze még kicsikét melegítsen.

Sárgul a táj, belebarnul a domb is a hallgatag őszbe,

délre repülnek a végtelen égen a darvak, a gólyák,

már csak a varjak, amik le-leszállnak a lanka vetésre

és idehallik a hangjuk, amint az eget kavarogják.

Lassan az est közelít, kiviláglanak egyre a lámpák,

nyári napok feledése kereng monoton szomorúan,

tompul a vágy, vele mattul a kép, ölelem csak a párnát,

álom omol szemeimre, s a szürke való belepottyan.

2023. október 10.

Ősz köde

Még idevárlak a kerti padon, begubózva az őszbe

hallgat a táj, körülöttem elúszik a köd gomolyogva,

nincstelenül, kicsapottan, a lelkemet általölelve

nyári napoknak a tétova néhaisága motozza.

Elfeledett dalokat hoz a szél csak a messzi mezőkről,

holt szerelem sikolyán fut a balga idő a homályba,

álmaimat sosem érem utol, vele sorsom is eldől,

itt maradok kifakult örökén balogul, skatulyázva.

Alkonyodik, hamarost csak a lámpa világlik a ködben,

láp ölel át, amiből menekülni ma nincsen esélyem,

elnyel a föld, belemúlik a lét szomorún, vizenyősen

félbe csitulnak az álmok a lagymatag őszi esőben.

2023. október 9.

Őszi remény

Borús a reggel, elmeríti lelkem,

amint a nyár hevére visszanéz,

amelyben égve csókjaidra leltem,

de most a bánatom nagyon nehéz.

A fellegek boronganak felettem,

ki tudja, lesz-e még ma napsütés,

eső szitál, a szél kereng a kerten,

hideg fuvallatán megannyi kés.

Sajogva fáj, amint belém hasítnak,

sebem takargatom, hiába már,

ki tudja, merre sírdogál a holnap,

na és ha eljön, ó, vajon mi vár?

De ballagok tovább, fogam szorítva,

reményeim között az új tavaszba.

2023. október 8.

Őszi álmok

Lehullt a lomb, a fák didergve állnak,

eső szitál a barna dombokon,

a szívbe is beköltözött a bánat

a nyári éjszakákra sajdulón.

A csókok íze foszladozva múlik,

ölelkezéseink kihűltek ím,

szerelmeink csodálatos valóit

nem érik el szomorgva lelkeink.

A nyári hév ma már csupáncsak emlék,

fakulnak elperegve képei,

a fellegén közelg felénk a nemlét,

komor porát az őszbe szórva ki.

De álmaink örökre megmaradnak,

azokra virrad egyre majd a holnap.

2023. október 7.

Híd alatt

Ha majd a méla, furcsa arcomat

feledtetőn a röpke gondolat

a múltba langyosan sodorja el,

azért megint csupán a sors felel?

Vagy éppen én akartam úgy talán,

hogy ott a zsírpacákos asztalán

meg is maradjon egy levesnyi jel,

amint kesernyesége félrenyel.

Hiába, mert a szűkülő gyomor,

akárha volna mérhető nyomor,

korogva-fájva elfelejti már,

ha rá a lét kies falatja vár.

Olyankor újra elcsodálkozom,

ki hagyta félig ott az asztalon

nekem falatnyi főzelékemet,

ki az, ki néha-néha még etet?

Utána, hogyha egy bagót kapok,

a mennybe járva-kelve baktatok,

szakadt kabátomon lyukas zsebem

az őszi estben egyre leng velem.

De lám, az éj a híd alatt talál,

behív, magánya kartonába zár,

temetve méla, furcsa arcomat,

s megáll konok fagyán a gondolat.

2023. október 6.

Ősz a tónál

A tóra ősz aranysugára ül,

a víz köréje fodrozódik,

a gyorsuló idő szalad, repül

a fák között egész a partig,

amint mohón a víz fölé hajol,

az arca visszatükröződik,

de végül itt van otthon ő, ahol

megérkezett megint az őszig.

A szélzizegte sárguló avar

kereng a néma parti úton,

szeszélyesen, bohón belékavar,

hogy árja nagysietve múljon,

utána már az őszi csend honol

temetve víg nyarunk alája,

akárha kincse volna ott, ahol

tavaszra újra megtalálja.

2023. október 6.

Szuicid hordák

Hiába is kiáltanék süket fülekbe,

mutathatok virágokat vakoknak éppen,

de csak rohantatok tovább nagyon sietve,

remélve majd, hogy estre kelve révbe értek.

Hiába álltam én naiv-bután elétek,

el is tapostatok lazán, vihogva engem,

de már ezért megérte, hogy mióta élek,

nem alkuszom meg és konok, kemény a lelkem.

Hiszen mehettek át a józan ész határán,

ha semmi kedvetek megélni hagyni mást is,

de hát taroltatok kies ligetbe járván,

hitetve azt, igéitek megannyi jáspis.

Ha majd harácsoló csatáitokra végül

csupán sajátotok maradna ellenül meg,

talán a józan ész a balga gőg fölé ül,

lehetne napja egycsapásra békeünnep.

De hát ti nem nyugodtok akkorára sem meg,

a véretek nem enged, így vadak maradtok,

hiszen sötét a lelketek, sosem remeg meg,

emeltek ostobán sajátotokra kardot.

2023. október 5.

Angyalok éneke

Mért hiszem azt, hogy a balga világ esze megjön utólag,

felhagy a perlekedéssel örökre e Föld kerekén majd,

csak szerelemre figyel, miben is hevülőn kel az új mag,

és soha hadba vonulni az elleneikre nem óhajt?

Bárha naiv vagyok, élemedett a korom, node mégis

mily csudaszép eme tétova, mennyei, réveteg óhaj,

felfele száll vele mind ama gyermeki lélek az égig,

kiknek a sorsa borongva ma könny, csupa bú, csupa sóhaj.

Hát ne habozz, te is állj be mögém szaporán ama sorba,

mely hamarost kezek összefonódva elérnek a Holdig,

s onnan az angyalok éneke száll eme balga világra,

melynek a dallama, kelleme megbabonázva, de gyógyít!

2023. október 5.

A kény kegye

A múltidő kilép az ősz ködéből,

mögéje dupla té betűk sorolnak,

lezárva minden érv, ma végleg eldől,

ki üdvözül, ki megy le kárhozottnak.

Ki éli majd a gondtalan világát

tovább a lét ölén a ringatásban,

ki az kinek hitén motozva átlát,

s cseréli azt az üstje fortyanásra.

Na és ki az, ki dönt e két esélyről,

király talán vagy éppen egy pojáca,

nagy úr lehet, hiszen kevély kegyétől,

kavarg alant a sors nehéz folyása.

De féljen az, ki játszaná az Istent,

kemény legények ébredeznek itt lent.

2023. október 4.

Költemény helyett

Kiátkozottan, éktelen, vakítva,

kapaszkodok körömszakadtig én

e tiszta, istenadta kis papírba,

lehetne rajta bárha költemény,

de hát e versikét a kín faragja

bolond korom sötétedő egén,

a kény a szűrömet lapátra rakta,

mitől magam vagyok szegény legény.

De mert a szám sosem tudom befogni,

a tűzközelbe nem jutok csak úgy,

ha testem átlyukadt, akár a zokni,

a létezés pimasz halálba fúl,

utána méretes halomba gyűjtve

a társaimmal elhevergetek,

marad neked csupán ki összegyűrte,

s legott szemétre dobta versemet.

2023. október 3.

Ez itt a baj?

Tucatnyi álom illan el,

amelyre senki sem felel,

hová foszolt a látomás,

agyunkba görbe karma vás

magának égető utat,

miközben egyre csak kutat,

csalóka érzeményeink

lefogja és valónkra int.

Megannyi balga szédület

susogja, hogy ma van szüret,

ma el lehet hitetni, hogy

dagad, habár csak egyre fogy

saját jogán e méla nép,

eladva jellemét, hitét,

imádva-félve új urát,

követte, hisz jövőbe lát.

Pedig csupán a karja volt,

amint magára elhajolt,

hitetve azt jövőbe int,

miközben egyre csak kacsint

a csókosokkal untalan,

mutatva mennyi dolga van,

egója érveket takar,

netán talán ez itt a baj?

2023. október 3.

Csillagtalan

Kihunyt az égi fény, amely vezette

e népet és miatta nyert hazát,

de mára megkövült az éj felette,

nem éri meg remegve hajnalát.

Eladta rég a társait, feledte

a vér kehelybe csorduló hitét,

csupán a pénzre éhezett a lelke,

a becstelen világa többet ért.

Szövetkezett mohón az ördögével,

barátait feladta könnyedén,

csak arra volt önérzetes, mit ért el,

a lelkiismeret fikarcnyit ért.

Ezért barangolunk e nagy sötétben,

ki fogja árva lelkeink ma kézen?

2023. október 2.

Kufársors

Letette mindenét az Úrnak asztalára,

imádkozott, levetkezett, aludni tért,

lehunyt szemére szállt a kínkeserves álma,

de túl nagy ár, amit fizethetett ezért.

Ma délelőtt a lelke még az ördögé volt,

becsapta számos ügyfelét könyörtelen,

de délután, mikor bezárta rá a boltot,

nagyot szakítva vígadott az üzleten.

A lelkiismeret sosem maradt adósa,

hiszen, ha még nem is találkozott vele,

csupán a hasznokért vezette balga sorsa,

elégedetten élt, ha telve volt zsebe.

Ma délután egy árva lányka állt eléje,

ki könnyes arccal, émelyegve enni kért,

de ő dühödt egóval elzavarta félre,

viszont nagy ár, amit fizetni kell ezért.

De mert az Úrnak angyalát seperte félre,

azóta álma kínkeservesen jön el,

remegve vár megérdemelt pokol tüzére,

azóta már csak ördögével üzletel.

2023. október 2.

Lámpafény

Az őszi köd hamar beköltözött

az árva lelkeinkbe végleg,

lehűlt a táj, az ablakok mögött

a lámpafény remegve éled,

megannyi tarka-lázas álmaink

nyomuk feledve szétfonódnak,

felénk a nyári vágy hiába int,

elült, hideg, sivár a holnap.

A fák között a lomha múlt bolyong,

sután keresve rá ki gondol,

fölötte sápadón a holdkorong

nyakunkba őszi bánatot szór,

de bent, szobánk falán a lámpafény

meleng, itatja könnyeinket,

a vágyak álomitta tengerén,

akárha volna lágy tekintet.

2023. október 1.

Hitehagyottan

Minő konok világ ez itt,

hol úri passzióknak

vigyorra röhhenéseik

között a hit halódhat,

ahol mogorva szólamok

fröcsögve ránk a mannát

inuk szakadva szórhatott,

akárha ingyen adnák?

Minő bolond e nép, amint

nyakát hurokba dugva,

megint csak adja voksait

harácsoló urakra,

miközben elfogyott a vágy

a jobb időkre régen,

rotyognak egyre csak tovább

saját maguk levében?

Minő világ következik

e béna hallgatásból,

ahol törölve könnyeit

a lélek egyre gyászol,

a láncait mikor töri

üvöltve szét a balga,

mikorra égi át a hit,

akárha vére forrna?

2023. október 1.

Avar alatt

Ez őszi délután a fények árja

terülve vár a kerteken szelíden,

a nyár utáni méla tompasága

megülni vágy a rozsdabarna csenden.

Lehűlt a tó, a szél kavart vizébe

talán ma pár vöcsök, ha bukni merne,

a lank idő leszáll a parti stégre,

akárha visszavágyakozna lelke.

De hát a nyár ma már a messzi Délen

kacagva lángol és hevít szerelmet,

hiánya bárha fáj, hiába minden,

az ősz avarja lassan eltemethet.

Alatta, mintha újra mag hasadna,

didergve, bújva vár az új tavaszra.

2023. szeptember 30.

Őszi vigasz

A parti nádasok között a szél jár,

susogva elmeséli, mint futott

a nyár tovább, de még ivott a tónál,

mesélve azt, a szíve hogy sajog.

Megértem őt, hisz én is elszomorgok,

epedve még a tünde nyár után,

de hát hiába, mert letűnt a boldog

világa, bár kapok felé sután.

Az ősz vigasztalón hajol fölém ma,

letörli könnyeim nyomát hamar,

velem szomorkodik, hiába, tudja,

a nyár hiánya még valómba mar.

De békülőn fejét ölembe hajtja,

a lelkemet vidítja rám mosolygva.

2023. szeptember 29.

A kiállásról

Mi lesz, ha majd neved se kérdezik,

a lét fölötted elrohan hamar,

de hogy mi volt a cél, maradt-e hit,

maradt-e oltalom, mi eltakar,

nem érdekel ma senkit, elfeled

megannyi régi társ, barát, rokon,

marad csupán a hitvesed neked,

de hát ez így dukál, ne vedd zokon.

Az élet elszelel, fonákjait

te sem kerülheted, reád talál

a lelkiismeret, s a tetteid

szerint sanyargat, ám hiába fáj,

nem úszhatod meg ördögöd te sem,

pokolra térsz a régi dőzsökért,

sajogva elhagyott szerelmeken

belátod, ím az üdvöd ennyit ért.

Ügyed, ha majd az Úr elé kerül,

maradj szerény, ne pörlekedj vele,

hiszen tudod, hogy ő marad felül,

te meg mehetsz csupán a semmibe,

de hogyha kérdené netán neved,

kiáltsd feléje rezzenetlenül,

a régi álmaid nehogy feledd,

s figyeld, amint ezért nagyon becsül.

2023. szeptember 28.

Fák a szélben

Az ősz arany lepelt terít a tájra,

a színeikbe burkolózva leng

a fák eloldozott levélruhája

az ágait takarni képtelen,

szemérme oly sajogtató a szélben,

akárha volna bár reménytelen,

de bájait mutatva szenvedéllyel

akarna lenni végre meztelen.

Gyönyörködöm buján ezer neszében,

szerelmeim suhannak éledőn

e végtelen varázs itatta széllel

kerengve kerteken, s a dombtetőn,

amint a parti kispadunkhoz érek,

bevésve olvasom nevünk a fán,

hiába száll velünk tovább az élet,

e jel sokáig ott marad talán.

2023. szeptember 28.

Galambok, álmok

Kiült a gerlepár a háztetőre,

akárha régi, szép nyarat keresne,

tekint az őszi tájra körbe-körbe,

de már hiába, elrepült örökre.

Akárcsak ők, a ház elé kiállok,

kutatva, merre jár a boldog álmok

remegtető, szelíd során szerelmem,

mit érnek ők, ha nincs kit átölelnem.

Üres, sivár a kert is, elhagyatva,

borong akárha senki földje volna,

virágait konyulva nézi egyre,

sajogtatón a nyár után merengve.

Ne búslakodjatok galambok, álmok,

tavasszal új virágokat találtok.

2023. szeptember 27.

Pauza

Hogy elrepült e röpke nyár az őszbe,

virágait magukra hagyta ím,

parázs szerelmeket sodorva félre,

eső kopog csupán a hamvain.

A lankadó idő pihenni tér most,

felejtené a lázas éjeket,

erőn felül megannyi röpke légyott

csapágyait kikezdte, meglehet.

De mára Ámor is remegve szédül,

nyilat feszítni nem szeretne már,

hiába kél alant a vágy, ha végül

a fellegén a messzeségbe száll.

Viszont tavaszra új tegezt szerez be,

s megint nyilazni fog szerelmesekre.

2023. szeptember 27.

Éj derekán

Múlik a nyár, tovatűnnek az álmok,

lankatag ősz közelít ide már,

lépte nyomán kavarogva lehullott

lombok alusznak a kert talaján.

Tarka virágaim egyre konyulnak,

bárha mosolygnak is egy kicsikét,

szirmaik égik a néhai múltat,

s hullanak egyre a lét peremén.

Fellegeket hoz az égre a bús szél,

langyos eső cseperész monoton,

lassan időzik a bágyatag éjfél,

lábnyoma hallgat a hűs homokon.

Lelkem a dérbe szomorgva gubózik,

indulok én is az álmok után,

hallom amint a világ beleásít

ebbe az őszbe az éj derekán.

2023. szeptember 26.

Lázasan

Az éji látomás oson

szobám falán, s a lázam

felizzik ím ezer fokon,

s mohón utána vágtat,

levetve gátjait vadul

a ferdülő időnek,

a tér nyomottan ellapul,

s a tornyok összedőlnek.

Kezed, ha hűti homlokom,

szemedbe visszanézek,

az ősz takarta dombokon

nyüzsögve zsong az élet,

olyankor újra vágyom én

a napsütötte kertre,

de már a lázam oly kemény,

a testemet megette.

Marad belőlem egy marék

parázs talán az ágyon,

az is magába hamvad épp,

hogy újra megtaláljon,

szobám falán a látomás

megáll kicsit pihenni,

a lét a torz időbe vás,

mutatva, hogy csak ennyi.

2023. szeptember 26.

Télre várva

Játszik a fény a folyóra omolva,

cikkan a vízen ezernyi sugár,

mintha az angyali társa, ha volna,

fekszik elébe nyugodtan a táj.

Csendes az ősz, tovatűnik a zsongás,

néha harang a delekre, ha szól,

dombra terülve kanyarlik a szántás,

vetve magokkal alant tele jól.

Udvarokon dagadozva a górék,

tengerivel telerakva megint

várnak a télre, hasukban a jólét,

rájuk a gazda, sürögve kacsint.

Még sok a dolga, de hogyha a tél jő,

újra pihenhet a padka tövén,

boldog az asszonya, gyermeke felnő,

s áldani fogja az apja kezét.

2023. szeptember 25.

Új idők felé

Mit ér a révedés a régi szép időkbe,

ha most szavára mégsem élesül fülünk,

ha menni kell, mi mégsem indulunk előre,

ha lázadó hevünk a messzeségbe tűnt.

Hiába küszködünk tovább az ingoványon,

ha partra érni elfogyott kevés hitünk,

csupán ülünk kifosztva, bár egekbe vágyón,

de elfogadjuk ősz fejünk felett a bűnt.

A bolti pult előtt hiába álldogálunk,

hiszen zsebünk üres, miként a gyomraink,

az Úr üres panaszkodásainkra ráunt,

a balgaságainkra már le sem tekint.

De nemsokára táltosan helyünkre lépve,

kibontja zászlaját egén megint a hit,

s az ifjaink bolond apáik ellenére,

kikényszerítik azt mi majd kijár nekik.

2023. szeptember 25.

Kordonok között

Forr a világ kavarogva saját levesében,

ördöge tűzre rak éppen a katlan alatt,

buggyan is abban az égre a sótalan étek,

osztja vigyorral a kéznek a sok kanalat.

Így eszi önmaga fel kebelezve jövőjét,

sárga fogún, kenetes tohonyán ez a nép,

hajlik a háta vezére előtt, noha hétrét,

ámde cserébe nem ad neki mégsem esélyt.

Szellemeit sanyarún befalazza örökre,

nem marad így ki emelne ma ellene szót,

így szorul össze a nemzete gyomra, s az ökle

állna ütésre, de tétova, gyáva, ki volt.

Így veszik íme az üdv, s vele mind a reménység,

néma a száj, repedezve, de lüktet a szív,

nincs ki ma árva verésire tartana lépést,

nincs ki ma zsarnoki kordonaikra kihív.

2023. szeptember 24.

Szomorogva

Vége a nyárnak, az ősz mosolyogja szelíden a lelkem,

hull a levél, leperegnek az éjben a néhai álmok,

tétova verseim egyre sorolnak e szürke időben,

bánatomon meditálva a lét peremére kiállok.

Nézek a fellegeim fele, nézek a mélybe remegve,

szédül a testem, alig marad állva a bódulatában,

vajh, hova tűnt ez a nyár, hova tűnt az a távoli este,

melyben öleltelek álmatagon karoló szerenáddal.

Még puha ajkadat érzem omolni titokban a számon,

ízei mintha az édeneket felidézni akarnák,

illatodat keresem, ha lehetne ma visszacitálom,

ámde csupán ölelem szomorúan az ágyon a párnát.

Merre keressem az angyali lényed e hallgatag őszben,

merre találhatok újra a hívogató mosolyodra,

itt ma reám csak a szürke ködöknek a fátyla, ha lebben,

sajgva, de várom az új nyarat álmaimon szomorogva.

2023. szeptember 24.

Őszi nap

Borong a nyár, az ősz közelg sietve,

nem ontja már hevét a barna tájra,

akárha sértve volna tőle lelke,

tovább oson ködökbe fúlva, fájva.

Kitelt a gyors idő, peregve múlott,

megannyi láng csitult, a pernye száll csak,

s ki véle volt e lángolásra boldog,

ma szíve fáj, sajogja mind a vágyat.

De itt az ősz, ezernyi illatával

takarja nyár sebét a lelkeinken,

fogadjuk őt ezért, öleljük által,

begyógyul az hamar szerelmeinkkel.

Miket megőrizünk örökre végül,

miként az őszi nap szemünkre szépül.

2023. szeptember 23.

Eső szitál...

Eső szitál az ősz ölelte tájra,

homályba vész a barna lanka már,

amott a hegytető fehérre válva

magányosan hideg telére vár.

A bús liget megannyi tarka bokra

az ágait kinyújtva megremeg,

kopár, aludni készülődik újra,

levélruhája hullva vetkezett.

Virágaink a nyárral elvirultak,

avar takarja már a magvait,

pihenni tér velünk megint a holnap,

amint uszálya lengedezve ring.

A vén idő megújhodásra várva

esőt szitál az ősz ölelte tájra.

2023. szeptember 23.

Ősz varázsa

Ütött az óra, vége lett a nyárnak,

a nádasok között a hűs szelek

susogva-lengve körbe-körbejárnak,

szorítva egyre árva lelkemet.

Magam maradtam, elrepült az élet,

üres kezem nehéz, kicsit remeg,

cipelni terheim tovább, ha félek,

minek mulattam át a létemet?

Viselni kell az őszt is, elmerengek,

vajon hová sodor ma engemet,

velem netán talán a mennybe téved,

az is lehet csupáncsak eltemet.

De lám az ősz varázsa máris oldja

a bánatom, vigyen habár pokolra.

2023. szeptember 22.

Tarolás

Védtelenül, vacogón citerázik a léted a ködben,

csalfa homály fedi már a jövőddel aligha törődve

múltad előled, a tétovaság vesz erőt keserűen

lelkeden és kitaszít a világ meredek peremére.

Nincsen erőd igazad bizonyítani már a vadaknak,

nézed amint falatoznak, utána a véredet isszák,

víg torukon sokasodnak orozva az égen a varjak,

testedet ellepik és gyönyörű szemeid kikaparják.

Sír a világ, beleroppan e csorda falánk vigyorába,

nincs se erő, se szabály, mi a balgatag útjukat állná,

elveszik azt, ami épp kezeikbe kerül valahára,

s válik a földed alant a nyomukba kiégve szikárrá

Hajnalodón csak a pernye szitál szomorúan a tájra,

nem marad arra sem érdemi jel, hogy e föld a tiéd volt,

indul a horda tovább, a reményt betaposva a sárba,

nem marad ott ezután a kövön csak a gyász meg a vérfolt.

2023. szeptember 22.

Jéghidegen

Mert elaludt hamuján az a tűz, ami rég belül égett,

hűvös a lét, hidegen karol át maradéknyi reményed,

jég fedi már be a nyári mezőt, a virágok alusznak,

magjaikat csak a föld melegíti csupán a tavasznak.

Már alig égnek a hallgatag éjben a távoli fények,

csillagokat takarón fura fellegeken feketéllnek

elkeveredve a néhai álmok az üszkösödésben,

nincs ki belőle tüzet szaporítna, hogy újra megéljen.

Néma magány ölelőn beborítja a lelket a télben,

démoni fagy szövi át szigorún maradék zsigerünket,

áll az idő, nem akar tavaszodni, de íme merészen

hajnali kis verebek csivitelnek a ház ereszében.

2023. szeptember 21.

A fényről

Világokon hatolva ér a fény a Földre,

leképeződve ontja múlt korok sorát,

az éjszakában élem át megilletődve,

amit szememre csillagok sodornak át.

A téridő kies begörbülése ringat,

terelget át a végtelen korongokon,

megannyi titkait szövődve álmaimnak

teríti rám körüllebegve, bájolón.

Megismerésre csábulok miatta egyre,

keresve azt, miért vagyok, vajon mi szél

sodorta lelkem ím e vágy itatta földre,

ölébe vesz talán e fény, s megint mesél.

A balladája ősidőkön újra áttör,

derítve, hogy mi nem csupán anyag vagyunk,

kimondja végzetünk a küszködéseinkről,

minő becs az, ha egy kicsit belé halunk.

2023. szeptember 21.

Az utolsó sansz után

E torzuló világ pörög csak egyre

a mérhetetlen égi tengelyén,

az oktalan, golyó ütötte sebre

nem adja már sietve gyógyszerét.

Miért is adna, erdeit kivágtuk,

folyóiban csupán a mérgeink,

az oxigén ki tudja mért, de ráunt

tovább köhögni balga füstjeink.

A nyár a télidővel egybeolvad,

közöttük átvonulva fellegek

dörögnek és az áradás sodorhat

a pusztulásba minden életet.

S ha fintorogva néz felénk a sansz most,

tudod, reánk emelte már a pallost.

2023. szeptember 20.

Ridegtartás

Hiába ég alant a honfi tűz,

ha fent a fellegek sötétes árja

vadul reá rohanva csúfot űz

belőle és ha nem marad parázsa,

vajon ki fogja lángolón szavát

emelni újra árva lelkeinkért,

ha majd a hó esik, s a nagykabát

a téli, zord hideghez érve elkél.

De akkorára béna szólamok

ha hullanak csupán a szürke égből,

s te nyálcsorogva egyre hallgatod,

amint ködén a balga sorsod eldől,

a súlytalan valód nem ér sokat

az égieknek, ám megint a voksod,

mi kellene, s ezért, ha tartogat

neked üvegnyi bort, falásnyi kosztot.

Ha másnapodhoz érve józanodsz,

a tisztuló eszedbe jut megint majd,

a lelked ördögé, ki már nem oszt,

csupán a kurta végzeted felé hajt,

habár a nyálad egyre csak csorog,

a gyomrod újra összeszűkül, éhes,

s te átkokat morogva ráfogod

a sorsra, hogy miatta nincs ebéded.

2023. szeptember 20.

Horda

Pokolra mind a sok gonosz bohóccal,

habár a pantomimjaik hibátlanok,

viszont szelíd tekintetük mohón csal,

de hát ezért magad lehetsz csupán az ok.

Vagyont magadnak így miért szereztél,

hogy élheted tovább az életed sorát,

hiszen javadra törve vágyuk átér

fejed fölött, ha kell törölve porcikád.

Viszik mohón a házadat, s az ágyad,

amelyben álmaid szövődtek egykoron,

de lelkedet, s a tett utáni vágyat

nem értik és ezért kerülgetik nagyon.

S ha majd a művedet vadul felélték,

e gyáva horda újra konc után kutat,

nekik csupán a pénz marad mi érték,

s befröcskölik gagyogva majd a járt utad.

2023. szeptember 19.

Ősz ezüstje

A tóra ősz ezüstje száll a csendben,

a víz fodorja ringva intonál,

amint karolja fűz sodorta lelkem,

s amott közelg a rozsdaszín halál

avart terítve már a parti útra,

a lépteit remegve hallgatom,

vajon ma mennybe visz, talán pokolra,

netán nem is haragszik oly nagyon,

csak éppen erre hozta most a kedve,

lehet, hogy elkerül, hiszen takar

megint a fák között a barna este,

s az is lehet, hogy ő ma mást akar.

Ha már ütött az óra, hát tegye,

de perlekedni nem fogok vele.

2023. szeptember 19.

A háláról

Messze az édeni nyár szaka, ősz szele billeg a fákon,

hallgat a fű, s a bogár motozása kihallik a csendből,

vézna kezek kalamolnak az alkony előtti homályon,

gyűjtik a télre a fát tüzelőnek, ijengve az őrtől.

Ámde a bősz uraság kiviharzik üvöltve a várból,

marcona zsoldosokat szabadítva az erdei népre,

láncra verette ma mind, aki lopva kegyetlen urától

gallyat orozva az erdejeit gonoszul csemegézte.

Eljön a tél, odafent, noha tűz melegíti a testét,

nagybetegen nyög az úr, csodadoktorokat fogadott fel,

már csak a pap duruzsolhat imát, ki feladva kenetjét,

őrzi az Isten előtt az urat szomorú kegyelettel.

És bekopog kapuján az a vézna kezű javasasszony,

az, ki begyűjtve a fát motozott odalent nem is oly rég,

gyógyfiolával itatta urát, kivirult az azonmód,

s hála gyanánt pimaszul vereté a vasára a bestét.

2023. szeptember 11.

Inflexió

Találkozott a nyár a lanka ősszel,

leültek egy beszélgetésre még,

ki csendesen, ki lángoló hevével

a sárguló avart kavarva szét.

A parti nád között kacsák locsognak,

a tó vizére szél fodorja ül,

a stég alatt kikötve ring a csónak,

borul reá az est, amint lehűl.

Amott a fák susogva bólogatnak,

köszönve lombjaik vidám nyarát,

de már az ősz levélperegve ballag,

az éjt szemérmesen karolja át.

Milyen nyugodt az évszakok cseréje,

akárha volna mindörökre béke.

2023. szeptember 10.

Hűtlen a nyár

Itt van az ősz, kopaszodnak a völgyben a tölgyek,

hangulatán szigorodva fakulnak az álmok,

dér lepi hajnalokon betakarva a földet,

telve avarral a kerti csapás meg az árok.

Fellege kék egemet monoton betakarja,

dél fele húznak a vadludak is sorolódva,

én maradok csak a búmmal elontva alatta,

hol van a nyár, minek itt ez az ősz, ha mogorva?

Délre a Nap kisüt és kividítja a lelkem,

színes a táj, a szem élvezi látni a létet,

fűzfa hajol szomorán vigaszodva felettem,

s nézem alatta a végtelenül buja képet.

Ring a világ e mesés csitulásnak ölében,

lassul a hév, kacsosodnak az őszben az álmok,

át is adom magamat fakadó örömének,

hűtlen a nyár, feledem, s ezután vele hálok.

2023. szeptember 9.

Az ősz könnyei

A nyár ma délután továbbosont,

feladva rejtekét az ősznek,

aranyra vált idő a lombokon

sodorva, hullva egyre törtet.

Ködébe bújt amott a láthatár,

az est hidegje kardigánt kér,

a parti sás suhogva sírdogál,

vigaszt keresne éjre, ráfér.

A hegy felől remegtető szelek

lehömpölyögnek ím a tájra

akárha volna lomha, bús sereg,

megannyi felleget cibálva.

S erednek újra méla könnyei

az ősz szomorkodó egének,

mit elfogadni és megérteni

nagyon kevés az emberélet.

2023. szeptember 8.

Ciklusok

Bomlik az ősz szele, kelleme, mámora bódít,

illatokat sodor egyre a kertemen át,

hónom alá keze csendesen úgy karolódik,

mintha vigaszra sorolna utánad imát.

Mert tovatűnve a tengereken repül immár

rég ez a nyár, s vele száll csitulón az a láz,

melybe velem tüzesen szerelembe fonódtál,

pernye maradt csak utána, mihaszna, ha fáj?

Szívdobogás, puha csók, ölelés, hova tűntél,

merre keresselek, árva maradt örömöm,

júliusom kicseréli fagyára a zord tél,

merre keresselek, én tovatűnt szeretőm?

Bárha sután, de lebegve az ősz szele ringat,

csillagos ég takarója alatt szövi már

szívem az új nyarakat, tudatom belezsibbad

zsongva, amint közeleg veled újra a nyár.

2023. szeptember 7.

Szeget szeggel

Az álom elrepül hamar,

hiánya bár a szívbe mar,

de menni kell legott tovább

ezernyiféle gáton át

a cél felé, amíg lehet,

keményre edzve testemet,

kapaszkodom hegyekre fel,

amíg a lelkem üdvre lel.

De ott az üdv vakon felejt,

hiszen ma mára pálya lejt,

akad, ki gépmadárra ült,

s a hegytetőre úgy került,

kevélyen osztva nézetét,

lerészegedve szerteszét

kiáltja egyre mámorát,

s lazán a fejtetőmre hág.

Azóta arra gondolok,

az ész hiába háborog,

kevés a lelkiismeret,

talán a hit sem éri meg,

a hegytetőn erő az úr,

e csürhe majd azon tanul,

ha megmutatva öklömet

a gőg inukba száll, s remeg.

2023. szeptember 6.

Kései számvetés

Mi lesz, ha majd az Úr türelme elfogy,

s legyintve más felé tekint, unottan

lesöpri balga bűneink, akárhogy

hivatkozunk reá, haragja fortyan.

Megérzi, hogy nyerész, üres szavakkal

fogadkozunk mi untalan felé csak,

de ösztönünk a vétkeinkre sarkall,

saját magunkat is becsapva azzal.

A sandaság vezérli gyenge lelkünk,

akárha jellemünk lehetne, görbe

gerinceink miatt reménye eltűnt

a tiszta lelkiismerethez érve.

Maradt-e még maroknyi árva lélek,

ki nem csupán a szólamokra ülve

segíti nemzetét emelni, félek,

nem annyi, hogy nyomán jövőnk derülne?

2023. szeptember 5.

A diófa alatt

Az ablakomra vén diófa ága hajlik,

megannyi zöld levél varázsa integet,

a kerti illatoknak árja lengve bódít,

vidítja még e nyárutón a kedvemet.

De már amott az ősz sodorja fellegét rám,

közelg a hervadás, a kerti fák alatt

a szél ölelte lombos árnyak egyre nyúlván,

libegve kispadomra ülve játszanak.

A gyorsuló idő peregve múlik egyre,

hogy elröpült e lángoló, rövidke nyár,

fehér süveg került amott a barna hegyre,

lenéz a tájra még, amint a télre vár.

Az ablakomra vén diófa ága hajlik,

a lombos ága néha-néha megremeg,

pörögve hull alá olyankor egy levél is,

talán azért, hogy eltakarja könnyemet.

2023. szeptember 4.

Acsarkodón

Ha majd a háborúnak itt a vége,

virágokat szedünk a harcmezőn,

a lelkeinkben ott meleng a béke,

az Úr lenéz reánk kibékülőn.

Hiába, mert maroknyian maradtunk,

a véreinket eltemettük és

tekintetünk vörösre marva bárgyún

a bűneinkre vissza-visszanéz.

De hát a génjeinkbe az van írva,

mosolygva bár, de farkasok vagyunk,

harapva egyre-másra torkainkra

veselkedik csökött, szikár agyunk.

Mi mind a végzetünk felé rohanva

acsarkodunk, miként szokott a falka.

2023. szeptember 3.

A falhoz

Hiszen, ha most hatalmasokhoz

hasonlónak találod önmagad,

a holnapunk vajon mit is hoz,

ha majd önérzeted tovább dagad?

Olümposzán az isteneknek

gerinchajolva járulunk eléd,

(amint te képzeled) de jobb lesz

ha gőgödet hamar felejtenéd.

Ha már saját magad becsaptad,

miért akarsz tovább is ártani,

megannyi hangzatos szavadnak

sötét kudarcait ki mondja ki?

Ki fogja majd veled tudatni,

hiába, meztelen vagy és botor,

lehullt a sárba már a talmi,

a bűnöd árja egyre csak sodor.

Lehettél volna bár Kossuth is,

de hát eladtad gyöngyökért magad,

csalás maradt csupán a fétis,

tovább a színpadán ne lássalak!

2023. szeptember 2.

Pihenni ment a nyár

A láthatárra őszi fátyol ül,

a nyár bicegne még ügyetlenül,

de lába fáj a sok kaland után,

törött a szárnya is kicsit talán.

Hiába hát, kitelt a szép idő,

az ősz ködök szelíd varázsa jő,

a rőt avar zörögve hull alá,

zenéje sír, akárha hallaná,

gyakorta könnyezik belé az ég,

a szürke fellegek locsolta stég

elárvulón a tó fölé hajol,

akárha várna jelt a víz alól,

üzenve, hogy ne sírj, hiába fáj,

csupán pihenni ment idén a nyár,

jövőre csábosan karolja majd

reményed és az ága újra hajt.

2023. szeptember 1.

Kezed fogom

Ma még a fán ezer levél forogja táncát,

alatta zöldelő a nyár a pázsiton,

a kertek illatárja lengedezve jár át

a kispadon, hol egyre csak kezed fogom.

Ma még a létezés örök varázsa könnyed

szerelmeken fonódik át kalandozón,

emelve oly magasra véle mind a lelket,

akárha volna égi lift világokon.

Lehet, talán az őszre is velünk maradnak,

de meglehet, hogy elfoszolnak egyre majd,

feledve lángoló hevét a szép szavaknak,

megannyi csókot és az áradó kacajt.

De még ma érzem édes illatát a nyárnak,

ma még a kerti kispadon kezed fogom,

lehet, hogy itt az ősz, velem hiába fárad,

szerelmed átkarolja minden alkonyom.

2023. augusztus 31.

Váltás

Lehűlt a nyár, utószor ontja fényét,

pakolja már a dolgait szomorgva,

a szél kerengve jár a fák sörényén,

akárha ősz előfutárja volna.

A kék azúrt a fellegek fedik már,

terítve hűs esőt a dús mezőkre,

habár a nyárutó varázsa még vár,

de napsugára elfakult belőle.

Borong az ég, nyomán az őszre várva

megannyi fecske messze délre készül,

daruknak árja visszanéz a tájra,

az ágakon csipogva pár veréb ül.

A nyár a köntösét terítve, halkan

kisurran és nyomán az ősz betoppan.

2023. augusztus 30.

Maghasadás

Kihalt a táj, fölötte szürkülő ég

borítja fátyolát a némaságra,

habár a háború lezáratott rég,

de részegült atomsugár az ára.

Virágaink ezernyi színe elhalt,

a kertek üszkösödve álldogálnak,

mióta vége lett, ki semmi sem hajt,

kopáran integetnek ím, az ágak.

Amott a föld alatt jövőt vacogván

egérkepár parányi magvakat gyűjt,

a balgaságaink ködét dacolják,

de bennük él tovább talán a lelkünk.

No persze lesz közöttük egy, ki majd

magot hasítva hoz magára bajt.

2023. augusztus 29.

A lélekért

Falatnyi lét, mi néha jár nekünk csak,

a megfogantatás sem egyszerű,

titokvilág takarja holnapunkat,

bizonytalan jövőnk ezerszínű.

Lehet maroknyi röpke perc csupáncsak,

az is lehet, megéred aggkorod,

remegtető megannyi kis varázslat

ölel csupán, de ezt te is tudod.

Kapaszkodunk kopár falán a létnek,

amint forog velünk a földgolyó,

de átkarol finom-puhán a lélek,

mutatja untalan, hogy élni jó.

Hiába hát a lelkedet ne add el,

ne alkudozz reá az ördögöddel!

2023. augusztus 28.

A nyár nagyasszonya

Az őszelő a fák között kereng már,

lehűti napjaink a nyár hevétől,

a fellegek között madársereg száll,

üzent az ösztönük jelezve délről.

A kerti bokrok ága egyre sárgul,

de még varázsosan virágainkra

a lanyhuló Napunk sugára ráhull,

virulnak is beléje illatozva.

A nyár nagyasszonyát ölelve csábul

a csendes ősz, de már hiába fárad,

ahogy szokott, szökik sietve hátul,

csupán kacsint a hűvös éjszakának.

E pillanat szerelmeket sodorva

megáll, s porát a csillagokba szórja.

2023. augusztus 27.

Maroknyi jáspis

A nyár ma még utószor újra támad,

terítve szét a déli Nap hevét,

emészti parlagát a pusztaságnak,

mi volt előtte zöldelőn a rét.

A földgolyó a klímaváltozásra

recsegve fordul át a tengelyén,

botor fiát ma már nem iskolázza,

csak összehúzza rőt szemöldökét.

Hiába hát, a messiása eljött,

nem oly mesés, ahogy szerette volt,

de hát, ki ily bolond utódokat szült,

magára vessen akkor is, ha szólt.

Akár a sáskahad, ha átvonulva

feléli nagy mohón világait,

az ember is beáll e balga sorba,

a józan ész felé hiába int.

Habár a Föld ugyan forog tovább is,

de tudd, nem oly sokára nem velünk,

marad talán maroknyi barna jáspis

kihűlt kövén a lét, amint letűnt.

2023. augusztus 26.

Csillaghullás

Volt ezer út, de mi balgatagon, begubózva

ördögeinknek a pokla felé meneteltünk,

és ugye kentük a dolgot a fűre, a fára,

nincs ki felelne ezért, aki volt, az is eltűnt.

Hittük, a múlt betakarja a bűnt, elodázza,

vétkeseinkre mutatni mi úgyse fogunk már,

eldagonyázva a cinkosaink mocsarába

tompul a félelem és a bakó sohasem vár.

Hej, pedig ott, hol a lét befejezte az útját,

méri az Úr, ki mit ér, ki miként szerepelve

adta hitét oda és el esetleg a vártán,

mint igazult, netalán csak alélt el a lelke.

És kik a mérlegen állva a mennybe kerülnek

visszaidézik a tévelyedetteket ismét,

értük imáik emelve a végtelen égnek

nézik az éjben a néhai csillagok estét.

2023. augusztus 26.

Várakon át

Múlik az éjszaka, fáklya világlik a hajnali ködben,

harcosok állnak a démoni csendben a várfalon által,

készül alatta a végzetes ostrom a bástyafok ellen,

vajh, ki marad meg e bús nap után, dacolón a halállal?

És mikoron kel a Nap, beleharsan a légbe a kürtszó,

indul alant a sereg szaporán, fenekedve a falra,

tombol a tűz odafent a tetőn a kilőtt nyilaiktól,

hullik a néhai várnak a népe sikoltva halomba.

Estefelé a romokra csupáncsak a pernye, s a füst ül,

már a sereg tovatűnt bele várak után kerekedve,

így veszik ím, ez a balga világ, s a szelíd sora végül

így apad el, s szövi át örökét a gazok televénye.

2023. augusztus 24.

Utószor a parton

Szemernyi fény szitál a csüggedés falán át,

maroknyi megmaradt hitén felül kerül

a fojtogatva rávetült napok magányán,

helyébe új remények édes árja gyűl.

Hiszen csupáncsak ennyi kell az elhagyottnak,

arasznyi látomás, miben kapaszkodik,

talán csalóka rémregény a szürke holnap,

de vár reá belészeretve hajnalig.

Mikorra majd a pirkadat csekélyke fénye

a parti fák sorára újra rádereng,

alatta járva elfolyik kevés reménye,

mivel halott, kopár a fáknak ága fent.

A régi gát mögött üres meder fogadja,

nem úsznak arra fürge, megrakott hajók,

az élet elszaladt, a lelke sír miatta,

de arca nem mutatna érte bánatot.

Magánya tántorogva, tétován emészti

a múlt idők megannyi látomásait,

hiába, hogyha tengerésze volt a férfi,

öregkorán a sors belékarol kicsit.

2023. augusztus 23.

Szerelmes álmaink

Vajon szerelmes álmaink mivé foszoltak,

a csókok ízeit mi mételyezte meg,

maradt-e még e bánatos világra holnap

amelyre lelkeink valója megremeg?

Vajon hová foszolt megannyi esküvésünk,

ölelkezéseink varázsa merre hűl,

szerelmeink parázsos éje vajh, hová tűnt,

miért nem ég a tűz azóta itt belül?

Nyakunkba balgamód kurátorok kerültek,

uruk mekegve hirdetik, mi jó, mi rossz,

nem is maradt esélye itt az érzelemnek,

helyét mohón belakta rég a főgonosz.

Kaján kalandorok vadul fröcsögve szórják

silány igéiket, ki írhat és ki nem,

befóliázza vágyaink e balga kórság,

s alatta hallgatunk szepegve, bűnösen.

Vajon maradt-e még belül fikarcnyi jellem,

mi lázadón a zsarnok asztalára csap,

vagy itt halunk reményeinkkel, elgyötörten,

alázkodón szerelmes álmaink miatt?

2023. augusztus 23.

Boldog idők nyara

Merre találom a boldog időket,

hol van a nagy szerelem tüze már,

vagy vele mind ami volt el is égett,

pernye csupán a nyomán az a nyár?

Álmatagon kutatom szövevényét,

elpereg ujjaimon, tovaszáll,

bár idebent konokul ma remény ég,

ámde a holnap enyész bele már.

Vajh, hova sárgul e táj, kiperegve

rajta ezernyi levél zörög ím,

szürke ködét csak az ősz teregette,

lassan a fáknak az ág-bogain.

Látod, a boldog idők elosontak,

rántva magukkal a nyár mosolyát,

megszigorodva borongja a holnap,

jéghideg ujja sután ölel át.

2023. augusztus 22.

Levélhullás előtt

Ma még ezernyi zöldelő levél

lebegve táncol át a nyáron,

susogva ringató mesét regél,

de ím, amott az őszi álom

közelg a hegy felől, s teríti már

a völgyre andalítva táncát,

lecsendesülve egy kicsit kivár,

utána hűlt nyarunkon átvág.

Mögötte szélfutam kalandozik,

szeszélyesen bolyong pörögve,

ölelve át a fáknak ágait,

levélhadát söpörve földre,

az összegyűlt avar takarja majd

a parti kispadunkra hullva,

a csókot és a csendülő kacajt,

varázsuk elkereng a múltba.

2023. augusztus 22.

A múló nyárhoz

Fonta haját puha szél, beletűzve virágokat is szórt,

arca a tó vize tétova tükreiben lebegett rám,

tétova alkonya révetegen, remegőn neki bókolt,

mint sietett ez a nyár teli zsákkal az ősznek a hátán.

Vitte magával a nagy szerelemnek az égei kékjét,

messzi mesék feszülő lovain lebegőn tovatűnve

múlt ez a nyár feledésbe, mögötte csupán csak a kétség

szárnyaszegett köde úszik a lelkemen át a jövőbe.

Vajh, jön-e még valahára e szürke időre a víg nyár,

és vajon eljön e még az a barna leányka a partra,

ő, kinek arca hevíti a szívemet és kire még vár

mindenem átkacsosodva a távolodó suta nyárba?

Vagy hideg ősze után e világra netán csak a tél jön,

hó fedi majd be a tarka mezők kifakult ugarát is,

vágyam a lét peremén kavarogva, magányosan ődöng,

könyvbe lapulva virága marad csupa néhai fétis?

2023. augusztus 21.

Számozottan

Mit ér a tiszta szó, ha csak magában

kereng csupán, süket fülek között,

ha nem keríti ösztönünk be lágyan,

ha cenzorok cibálta, üldözött?

Ha nincs hová a fórumon kiállni,

bezárva azt a gőg kobozza el,

ha nem lehet belőle zengve bármi,

mi balga kínjainkat oldja fel.

Ha nem lehet kilógni már a sorból,

hajunk kopaszra nyírja majd a kény,

előbb-utóbb a lelkeinkbe srófol

a rút sötét, ha már nem ér a fény.

S mi ballagunk betörve, számozottan

az új világ recsegte színpadon,

üres fejünk, akár a dinnye, loccsan,

de már aligha fáj nekünk nagyon.

2023. augusztus 21.

A bűnnek ára van

A balgaságra bánat ül,

ha annak árja rád vetül,

hiába futsz el, átölel,

akárha mérget is kever,

mohón, sietve szürcsölöd,

s utána béna, szürke köd

borul reád homályosan,

de hát a bűnnek ára van,

te is tudod, de szód hamis,

remeg belé az ajkad is.

Ha már eladtad önmagad,

e vonzalom le nem tagad,

kezed zokogva moshatod,

az akkor is ragadni fog,

a lelkeden sötét a folt,

megértheted hiába volt,

keresztelőd, ha ostoba

megalkuvásod ostora

a hátadat hasítva szét,

feszíti léted üstökét.

Az élted elrohan hamar,

belül talán kicsit, ha mar,

de rá se rántva hajladoz

gerinced és a sors botoz,

hiába, mert a megszokás

üres falára mégse vás

szemernyi rebbenést se már,

s a dicstelen halálra vár

a vézna lelked oktalan,

de hát a bűnnek ára van.

2023. augusztus 20.

Idilli kép

A nyári tó felett vitorla szárnyal,

a szél feszíti egyre távolokra,

körötte csirregő madárhadával

a napsugár fecseg megittasodva.

A mámorán kacagva kósza felhő

mosolyg a kékes égen úszva által,

idilli kép, nem is marad teendő,

csupán lebegni éden illatával.

De jaj, amott az ég sötétedik már,

megannyi furcsa fény cikázva villan,

a szél az ágakat csavarva kószál,

a szép idilli kép azóta hol van?

A vad vihar mohón, dörögve csap le,

akárha volna mérhetetlen ökle.

2023. augusztus 18.

És süt a Nap

Hullik a fénye alá a folyók kifakult fövenyére,

majd belefárad utóbb, lebukik, jön az éj komorulva,

lángba borult sugarán szökik elfele mind a reménye,

hogy puha, lágy melegét eme tájra ma még leborítsa.

Éjjel a Nap, hova lesz, hova tűnik a sárga korongja,

alszik-e vagy maga is belehullik az éj bugyorába,

másnap azonban emelkedik egyre, magasra, forogva,

vajh mi az ok, mi miatt köröz újra meg újra világa?

Mert idelent ez a Föld kifacsart, beteg és alig él már,

oktalanok lepik el, maradék tüdejét szipolyozva,

rá csak a végtelen éjszaka jéghideg árnya, mi még vár,

nincs, ki kies ligetét, tavait, madarát ma megóvja.

És süt a Nap, monoton merül és kel is egyre az égre,

nem hiszi el, hogy alant konok ész lakik és öli mégis

önmaga átriumát balogul kifacsarva, örökre,

s balgatagul kieszelt, sanyarú mocsarába enyészik.

2023. augusztus 17.

Tiló alatt

Maró kacaj mögött közöny,

csipetnyi gúny keverve el,

hiába csorduló a könny,

ha béna karjainkra lel,

nem oldja már az ösztönünk,

marása nem csikar hevet,

a lázadás, ha messze tűnt,

utána senki sem nevet.

Csupán a lagymatag halál

mi még ölelve tart sokat,

de lám, keresve sem talál

közötte mára boldogat,

reménytelen, sötét ködünk

takarja ösztönünket el,

lenyelve mind a balga bűnt,

aludt a vér, alig tüzel.

Nyomán az áltatás maradt

szemernyi ópium gyanánt,

megadva semmi perc alatt,

amit ma épp reánk datált

kevély urak szeszélye ím,

nyakunk az új tiló alatt

alig feszül, kezünk legyint;

tegyed bakó a dolgodat.

2023. augusztus 16.

Fakó a Hold...

Fakó a Hold az őszi éjszakában,

siratja lankadó hevét a nyárnak,

a csillagok közé vegyülve lágyan,

szomorkodón a júliusba vágynak.

A vágtató idő tovább rohanva

teríti szét a köntösét a rétre,

derét borítja lám, a hajnalokra,

szerelmemet vadul sodorja félre.

Hiába, mind a csókjaink fagyottan

didergnek ajkainkra ráremegve,

s az elhaló szavunk a csillagokban

bicsaklik által és kicseng örökre.

De itt belül szerelmemet megőrzöm,

talán jövő nyarunk megint csak eljön.

2023. augusztus 14.

Volt reményeim

Feléd szitál a sóhajom ma éjjel,

a csillagok között kutathatom

amint repülsz eláradó szeszéllyel,

s marad nekem csupán a bánatom.

Mióta összetört szerelmes álmom,

magam maradtam és közelg az ősz,

alig lebeg levél a parti fákon,

alatta már a dér hidegje győz.

A volt reményeim csorogva múlnak,

üres tekintetem feléd vacog,

a zord idő a szürkeségbe ballag,

ki átkarol, ma már nem én vagyok.

Csupán a sóhajom szitál feléd még,

de már a lelkem oldja bús sötétség.

2023. augusztus 14.

Bűneink mögé

Mi hagytuk azt, hogy így omoljon össze

a hintaló e nemzedék alatt,

uraknak élve ily balul kötözze

komor halomba mind az álmokat.

Mi adtuk át a létezés varázsát

maroknyi agytalannak álmatag,

s a lelkeink a téren és időn át

fogyón, kietlenül bolyonganak.

Mi tettük ezt a földi tájat azzá,

amely ma már alig terem nekünk,

megittasodva, bár nem értve hozzá,

mi nyúztuk őt, de most pokolra tűnt.

Ma is mi hallgatunk bután, sötéten,

a messiásra várva balgatag,

nem engedünk, kevély dacunk hevében

a józan ész csupán fölös kacat.

De hogyha majd az Úr elé kiállva

mutatni kell, ki volt kolomposa

az ördögök vad és mohó torának,

vajon ki mondja azt, hogy ő maga?

2023. augusztus 13.

Időfogó

A délelőtti napsütés a fákra

megannyi játszi fényt vetítve hull,

utószor átkarolva fúl a nyárba,

szerelmesen susogva angyalul.

Remény szökell bohón a lenge széllel,

belőle még akármi is lehet,

derítve szerte áradó hevével

a rácsodálkozó tekintetet.

Ez óra oly vidám, varázsa könnyed

világokat terít a tájra ím,

se háború, se fegyverek, se könnyek,

a józan ész vigyáz a titkain.

Mi lenne, hogyha most időnk megállna,

amíg benő fejünk tenyérnyi lágya?

2023. augusztus 12.

Utolsó nyári est

A fának ága még be zöld a nyárban,

a napsugár ölelgetőn meleng,

de már az este hűlni kezd, korábban

sötétedik, hamar leszáll a csend.

A barna égre csillagok tolulnak,

a fényeik remegve hullanak

a tó vizére, táncolón a Holdnak

mutatva egyre égi bájukat.

Szerelmes este bondorul, negédes

ölelkezések illatán kereng

a langyos esti szél lebegve, képes

lezárni víg nyarunk, de hát a rend...

Amott, a hegy mögött az ősz közelg már,

de még e nyári éjjelünk reánk vár.

2023. augusztus 11.

Lent a parton

Néha-néha visszanézek

járt utamra végül

és a régi messzeségek

áradatja szépül,

nincs közötte egy se oly, mit

mára eltagadnék,

bár sosem takarta végig

csak csupán a kék ég.

Voltak ott veszett csaták is

és megalkuvások,

ámde lelkem egyre mégis

új utakra vágyott,

összegyűjtve hát erőmet

jártam én a táncát,

jobbadán a vakmerőnek

balgasága járt át.

És a nagy folyóhoz érve

csónakom kikötve

ring, a parti sás mögötte

azt susogja egyre,

véget ért a harc, hiába

szól tovább az ének,

indulunk Hadész honába

bátoran, mi vének.

2023. augusztus 10.

Ajánlás

Ha néha versemen kutat szemed,

s felette révedőn időzöl el,

az is lehet, nyugalmadat leled,

no persze, hogyha nem hajítod el.

Naiv szavak között kalandozol,

hiszen mocsokra rég nem áll a szám,

tudom, reád ma új tiráda szól,

ne nézd a béna rímeim sorát.

Tolongva, dallamot veszítve lám,

megannyi költemény zuhog feléd,

akárha vércse volna mind, csupán

a lelkedet szakítja szerteszét.

De hogyha néha engem olvasol,

a versem árja szívesen karol.

2023. augusztus 9.

Betegen

Fojtja a láz a tüdőmet,

nyúlik az éji világ,

bámulom egyre csak őket,

rémei, mint ütik át

álmaimat sokasodva,

törve reám gonoszul,

roppan a lelkem alatta,

mért vagyok én legalul?

Szállni szerettem az égen,

fellegeken lovagolt

révedezőn tova lényem,

csak netalán mese volt?

Álom a lét peremén át,

s most a halál riogat,

és fura rémeket is lát,

mégsem adom magamat.

Harcolok addig erővel,

míg melegít mosolyod,

mert a hozsanna, ha jő el,

vén kezemet te fogod,

homlokomat te letörlöd

majd, ha a láz üti át,

és te keversz poharamba

éjszaka gyógypirulát.

2023. augusztus 9.

Félhomály

Elillanó tavaszban is kerestelek, hiába,

a parti fák között bolyongtam egyre untalan,

az érkező hajók között az ajkaidra várva

a szél cserezte arcomon hiányod árka van.

A nyárban is kerestelek, de illatod sehol sincs,

a fátyolán a fellegeknek ó, be messze jár,

hiszen kezemben egykoron, miként az elveszett kincs,

nyomot hagyott varázsod, ámde nem lelem ma már.

Az őszben is kerestelek, magányosan merengve,

a zizzenő avar között utat sepert a szél,

a sárga, hervadó virágokat figyeltem egyre,

talán susogva halk szavuk felőled is mesél.

De látod, ím a gyors idő lován a tél üget már,

deresre vált amerre nézek én e lanka táj,

a parti fák alatt a sírom is kiásva rám vár,

bocsásd meg azt, ha nem kereslek, itt a félhomály.

2023. augusztus 8.

Gorombaságaink

Maradt-e még nekünk a szép szavakból,

vagy ajkainkra bárdolatlanul

csupán a durvaság igéje tódul,

s makacskodásainknak átka hull.

Kevély szavunk kimondva vágja, szúrja

megunt szerelmeink, alázva szét,

de elfelejtjük és megint csak újra,

tapossuk egyre földi égiszét.

Vadak vagyunk, a génjeink örökre

bekódolódtak és a változás

nem is jön egyhamar, hiszen törölte

agyunk, ezért, hogy is lehetne más?

A tetteink brutálisan kemények,

vajon kitart-e zord falán a lélek?

2023. augusztus 7.

Legényriasztó

Volt szeretőm, nem is egy, de barátom, a vége csak az lett,

hogy szerelembe csak egy, ki velem belehullt ama zsákba,

mit bekötözve az ördög inalva a vállain átvet

és viszi máris a házasodók fenemély bugyorába.

Onnan, amint ez az ábra neked csudajól bemutatja,

nem menekülsz, te komám, belesüpped arasznyit a lábad,

és jön eléd az anyós sebesen, nevedet kiabálva,

nyelve szigony, kese körme hasítja, kicserzi a hátad.

Boldog arád hamarost bepipul, ha a kocsma felé jársz,

rakja a szűröd a grádics elé, amikor hazaszédülsz,

reggel aligha tudod te megúszni a végtelen áldást,

mint szava hull pörölőn a fejedre, amíg belekékülsz.

Hát igyekezz, ha tehedd, elodázni a házasulásod,

mert azután sohasem tömöd ott a pipád, ahol éred,

gangra kerülsz szaporán, hol is egyre dohogva, de bánod,

hogy minek is követelt az a balga eszed feleséget.

2023. augusztus 6.

Jég verte horgászat

Ma elborult a nyári ég, sötét lett,

lehűlt a lég, a tó vizén a szél jár,

a vadkacsák a sás tövébe gyűltek,

a csónakom kikötve, szebb időt vár.

A parti fák esetlenül hajolnak

e hirtelen megérkezett viharra,

akárha mégse lenne újra holnap,

susognak ágaik között bomolva.

Diónyi jégeső kopogtat egyre

a deszkastégre hullva vad morajjal,

elindulok tanyám felé sietve,

ne érjen ott e szél siratta hajnal.

Csupán a sok ficánkoló hal áldja,

a horgaim hegyét megúszta mára.

2023. augusztus 6.

Mezők

A távolokra bánat ül,

csavarja oly kegyetlenül,

marokra fogva szívem,

hiányodon kesergve fúl

az óceánba álnokul

a szenvedély belőlem.

Kihalt, kopár mező a lét,

felélte mára mindenét,

a tér unottan ásít,

kihűlt, akár a szalmaláng,

habár előtte oly falánk,

utána bánja váltig.

Elillanó szerelmedet,

ha így esett, sebaj, vigyed,

terítsd le más mezőkre,

marad csupán a pillanat

a Kurca-parti fák alatt,

örökre megkövülve.

2023. augusztus 3.

Botor hitünk

Kihunyt reményeink temetve mind,

kezünk között a sors csak elpereg,

nem is maradt ki, néha ránk tekint

beteg hitünk ki látogatja meg?

Az oktalan veselkedéseink

megannyi balga háborút hozott,

de hát az angyalunk hiába int,

idült egónk hatalmas és konok.

Hiába andalít a békevágy,

ha közben egyre fegyverünk ropog,

ha éjjelén forog velünk az ágy,

de már a lelkiismeret halott.

Ha másikunk alig fogadva el,

galád karunk csupáncsak ölni kész,

botor hitünk komor világra lel,

s veszik belé velünk a józan ész.

2023. augusztus 2.

Világom

Ha egyszer egy bolond világ

eszét veszítve megvadul,

feléli régi önmagát,

ha visszavonhatatlanul

pokol tüzére vettetik,

vajon bakói érzik-e,

csupán a balga bűneik

miatt jutott a lét ide?

Vagy átkozódva újra mást

okolnak álnokul megint,

s takarja tetteik palást,

amelyre népe rálegyint,

hiszen, ha perbe fogni nem

lehet mohó hatalmukat,

nyomát csupán a förtelem,

a meghunyászkodás marad.

Ha jönnek új idők hamar,

s mögötte új vitézek is,

vajon kitart-e majd a kar,

vajon kitart-e majd a hit?

Veszett világom újra fent

ragyogja csillagát le ránk,

mi boldogabb jövőt jelent,

talán egy élhetőbb hazát.

2023. augusztus 1.

Bál utáni anzix

Csendes az óra, folyása lehajlik a lét peremére,

úszik az égen a Hold, régi szerelmeket olt,

Fázik a táj, takarózik a fellegeit megölelve,

már eleget zakatolt, múlik az éjben a volt.

Lányok alusznak, a homlokukon puha ráncok időznek,

báli ruhájuk, amint flittere visszakacsint,

omlik elontva a széken, a fodrai szerte redőztek

réveteg ág-bogain, táncot idézve megint.

Messzi mesék gyülekeznek az álmok alá furakodva,

vajh hamarost jön-e még, ő, ki az este kezét

oly sutamód remegő, de erős tenyerébe szorítva

súgta szerelme hevét, ó, vajon eljön-e még?

2023. július 31.

Fellegek

Bár hadaknak ostromát a vár soká kiállta,

mégse hidd, hogy itt a vége, jött ezernyi átka,

mert saját magára népe sajna nem vigyázott,

lelt közötte nemzedéke mérhetetlen árkot.

Ellenekre törve ősi kardja járta táncát,

már e penge csorba éle egy csomót se vág át,

bús alázatot mutatva hull a kéz alá csak,

nincs ököl, mi új uraknak asztalára rácsap,

Szállanak tovább az évek, egyre elröpülnek,

sóhajokra vált a régi győzedelmi ének,

mert gerince hajladozva él a nép e tájon,

nem maradt ki mára érte bátoran kiálljon.

Fenn a várban új zenére új urak mulatnak,

rozsda rágta már a fénye ím az ősi kardnak,

és a völgy fölébe fellegek vonulnak egyre,

vajh mi lesz, ha ráborulnak onnan ők a hegyre?

2023. július 30.

A tónál

E nyári reggel oly csodás ma,

a láthatár fölött a Nap

varázslatos, meleg sugára

bohón a tó vizén matat.

Kicsalva arra mind a gácsért,

nem áll le holmi jó tanácsért,

kalandra hívja őket ím,

a víz ezernyi fodrain.

Eveznek is sietve sorban,

elől lapátol ő maga,

utána mind a hat fia

lubickolón a tiszta tóban.

A nap mosolygva nézi, mint

sietnek által egyre mind.

2023. július 29.

Az istenek legyintenek

Hiába hát, a rettenet

jeges magánya eltemet,

a jeltelen, sötét napok

között halálra sorvadok,

nem ád az éj sem enyhet, ím

marad tovább a puszta kín,

amely nyomán az ördögök

parázna füstje hömpölyög.

Lecsalva lelkemet, törik

darabra volt reményeit,

sikoltanék, de nincs kinek,

hiába, mert az ég kivet,

marad csupán a rút pokol,

hol imbolyogva rostokol

a volt, a van, s a bús jövő

saját levében egyre fő.

Az oktalan világ viszont

fekélyesen tovább visong,

lerészegedve háborúz,

amit lehet halálra zúz,

s utána rácsodálkozik,

vajon hová veszett a hit,

ugyan ki adta, vette meg...

... az istenek legyintenek.

2023. július 28.

Szombat esti báj

Ha volna még időm veled

ligetbe menni, meglehet,

kezem szorítaná kezed,

szemem merítené szemed.

De nincs időm, a nyár tova

suhant bután, az ostoba

nem érti meg, hogy én oda

veled csak elmegyek, noha

nyakamba hull sután az ősz,

hajam fehér, nem is csak ősz.

De még szerelmem ott időz,

ahol remegve, mint az őz

először adtad édesen

a szűzi csókodat nekem,

talán tizenhat évesen,

akár a régi filmeken.

De már az én időm lejár,

talán a hűs liget se vár,

ha néha-néha visszafáj

a régi szombat esti báj.

2023. július 27.

Nyári ború

Borús az ég, a nyár vajon hová bújt,

esőt hozott a július hava,

a napsütés ma egy csapásra elmúlt,

talán haragszik istenasszonya?

Dörögve-bongva elborult az ég is,

villám cikázik át a fátyolán,

szívem repesve várja egyre mégis,

kisüt talán a Nap ma délután.

Szomorkodón az ablakomban állok,

reményeim között latolgatom,

e bús időn a tegnap esti álmok,

vajon kitartanak, nem is tudom?

De lám, a napsugár, megint előtűnt,

akárha volna békülő iránytűnk.

2023. július 26.

Egyszer volt tánc

Gyakorta visszagondolok ma még rád,

amint az esti fény igézte arcod,

suhogva penderült körém a szoknyád,

velem forogtad azt a báli táncot.

A lágy zenére összeért a lelkünk,

a torkom elszorult, sután, remegve

csak álltam ott, amint az árnyad eltűnt,

a sarki lámpafény alatt örökre.

Csupán az illatod maradt az éjben,

hiába is kerestem azt a rózsát,

remélve, hátha visszaadja nékem

legénykoromnak azt a régi táncát.

De még találkozunk az égi bálon,

az illatod tudom, meg is találom.

2023. július 25.

Ha jő az új tavasz

Hiába törsz reám vad-álnokul,

kemény vagyok, miként a gránit én,

sötét a felleged, ha rám borul,

de emberedre lelsz e földtekén.

Harácsolásaid galád, mohó

reményeid, habár ma éltetik,

de tudd, elolvad egyszer ám a hó,

s az új tavasz lesöpri kincseid.

Ma még a gőg uralja arcodat,

a szíveink szakadnak is belé,

de lelkeink neked kemény falat,

tudod, hiába tornyosulsz fölé.

Ha majd az óra üt, ne félj, tudom,

te újra partizán leszel megint,

hiába, mert a gyáva arcodon

csupán a zsarnokom kínt.

De addig is, ha tudsz, vigyázz nagyon,

alattvalódra úgy emelj kezet,

nem oly sokára majd deresre von

az új tavasz, mikor megérkezett.

2023. július 25.

Kései martalócok

Nincs maradásom e tájon, a bérem e hóra az éhség,

földemet új uraság bitorolja enyém csak a nincsem,

messze megyek, szaladok szaporán, takaróm a sötét ég,

nem fogok én veletek veszekedni vigécek a kincsen.

Új szeleket vet az ég e vidékre, kegyetlen erősek,

hajlik a fák koronája, akárha a földig is ér már,

más a szabály, csak a kény ma az úr, keretén a legények

dölyfösek és a szemük csupa ördögi láz, csuda sóvár.

Nincsen esélyem, az öklök erősek, a gyomromig érnek,

hull a fejemre a mocskuk, amit fröcsögőn kiabálnak,

persze tudom, hogy eközben orozva a hegy fele néznek,

tetszik-e tébolyodásuk, avagy sem a lelkük urának?

2023. július 24.

A kény meg én

Nagy úr a kény e balga földtekén,

de hát hiába, mert vagy ő vagy én

veszünk e harc során balul csak el,

a többi senki mást nem érdekel.

Tusánk mögé beállva nagy tömeg

nevem kiáltva néha felnevet,

de tétjeik nem is reám teszik,

veszett e fejszenyél, akár a hit.

De mert a kény konok, kemény nagyúr,

lehúz a mély felé, gyanútlanul

hagyom magam, s utána bátran én

ragadhatom meg őt az üstökén.

Fogásaink a másik ismeri,

hiába domborulnak izmai,

előnyt csikarni nem tudunk, habár

megannyi gyáva drukker arra vár.

Viszont, amíg csak én pofázok itt,

s csupán a húsom érzi karmait,

a kény nagy élvezettel átölel,

de hát e kín ugyan kit érdekel?

2023. július 23.

A lét balgaságain

Ugyan mivé foszolt a régi vágy,

szerelmeink hová peregtek el,

vajon miért nem él velünk tovább,

nyomát takarja hamvadó lepel?

Sötét ködén tekintetünk megáll,

jövőbe látni félve sikkad el,

de lám, hiába kérdezünk mi már,

mióta arra senki sem felel.

Kihullt kezünk közül sután a sors,

lebegve száz szeszély között bolyong,

verődve zátonyon, folyása gyors,

ütése hátakon kemény dorong.

Eladva ördögünknek ég a lét,

falán a katlanának olvad ím,

mi egyre isszuk égető levét,

lerészegedve balgaságain.

2023. július 23.

Gyáván

Ős meséi lengedeznek

boldogabb időknek,

lelkeink kivérezettek

és kerékbe törtek.

Hőseink a múlta bújva

új időkre vágynak,

lantjaik szakadva, húrja

megfakult varázs csak.

Fél kegyelme elveszett a

béna angyaloknak,

fals a hangjuk egyre, hogyha

néha dalba fognak.

Fenn a hegytetőn vigadnak

martalóc zsiványok,

már megannyi éve annak,

hogy nem is kiáltok.

Némaságom eltakarja

bűneiknek árját,

lám ilyen, ha zsák, s a foltja

megtalálja párját.

Kéz a kézben éldegél ma

gyávaság, s a kétség,

és titokban átkarolja

mindenünk az ínség.

2023. július 22.

Jelek

A nyár elontja fényeit, bogozva

az éjszakákon át szerelmeket,

hunyorgva küldi szét a csillagokba

a földi léttel áradó jelet.

Üzenve száz parányi lüktetését

a szíveinknek így az ég felé,

mutatva készakarva, semmi kétség,

e kék golyón a tér az életé.

Jelünk az űrlakók veszik, s megértik,

milyen csodás varázs a lét maga,

azóta vissza is ragyogja váltig

a kozmoszunk megannyi csillaga.

Ha űrhajóik erre járnak éppen,

marad nyomunk a nyár után a télben?

2023. július 21.

Keljfeljancsi

Megannyi század elvonult peregve,

viharjaik között reményeink

bohó szelük kalandorul kikezdte,

hiába, mert a józan ész amint

felülkerült a balga pusztuláson,

erőt mutatva megkapaszkodott,

hitetve, nemhiába volt az álom

velünk, ezer tanácsa végig ott

emelkedett szemünk elé okulni,

nem engedett a rettenet ködén

alámerülni és ha szólt a verkli,

dalunk megint kicsalta könnyedén.

2023. július 20.

Az álmokért

Van úgy, hogy álmaid hiába is szövődnek,

leomlanak varázsaik, ha kél a Nap,

rohannak egyre-másra csak csupán az évek,

nyomukban életed virága elszalad.

Csalatkozol, galád gazemberek becsapnak,

olyankor összetörten állsz, kegyetlenül

hasítja hátadon hevén a lét a szíjat,

te csak szabadkozol bután, ügyetlenül.

Mikorra már a vad vihar letépi inged,

s körötted összedőlt megannyi kártyavár,

ne félj, figyel reád egy éledő tekintet,

az istenek kegyelme újra megtalál.

Ne add fel álmaid sosem, hiszen tiéid,

meríts belőlük új erőt a harc elé,

fogadd a sorsodat, hiszen vigyázva féltik

az angyalok, ne is kesergj tovább belé!

2023. július 18.

Nyári reggelek

A napsütötte, nyári reggelek

megostromolva méla lelkemet,

ölelnek át, karolva egyre mind

a színeik, s az illatuk szerint.

Bebújva újra homlokom mögé,

akárha hajnalonta sejtené,

nagy útra indulok megint vele,

repít reményeim szelíd szele.

Ma verset írok és a nagy hegyek

felé veszem parányi léptemet,

a csúcsra érve érzem azt, hogy ott

csupán kicsinyke, kósza lény vagyok.

De mindenem kitárva ráborul

a nagy világra félve-jámborul,

talán a földem is remeg bele,

amint a szívem ütni kezd vele.

2023. július 16.

Szomjúság

Tombol a nyár, melegét leterítve ma bőszen a tájra,

tikkatag állnak a fák, levelüknek a tánca se lebben,

szomjas a föld, repedezve a kérge ezerfele várja

ég fele nézve a hűs özönét az esőnek erősen.

Szárad a kertben a rózsa, lehajlik a földig az ága,

szél uraság se vitézkedik errefelé, nagyon álmos,

lusta ma fújni az enyhet a kókadozó gabonára,

árad a Nap tüze, éget, a nyelve a föld fele nyaldos.

Ámde amarra az ég besötétlik, a fellegeken már

cikkan a fény, azután beledörren a csendbe a villám,

és a világ kebelét kitakarva az égre, mohón vár,

s hullani kezd az eső szaporázva a szomjait oltván.

2023. július 15.

Angyalok, ha jönnek

Habár az évek elszeleltek egyre,

az ördögünk belül komisz maradt,

a sorsaink továbbra is kövezte

pokol felé reményeink miatt.

Hiszen fogunk a másikéra vágyott,

haraptuk és gyakorta eltörött

belé megannyi becstelen gerinc ott,

ahol kajánul állt az üst fölött.

Miközben arca kéjesen vigyorgott,

mi raktuk egyre csak bolond tüzét,

kezébe adtuk ezt az egy világot,

vadul fizetve néki mindenért.

Mi lesz, ha majd az angyalok lejönnek,

vajon segítenek nekünk a könnyek?

2023. július 13.

Neveddel ajkamon

A messzeségre béna bánat ül,

de néha-néha feldobog belül

a régi csókok édes íze,

midőn kitárt karomba fontalak,

s hevén belénk botolt a pillanat,

amint a szám neved betűzte.

De mára már a távolokba vagy,

konok nyakamba hull a dér, s a fagy,

virágaink taposva sárba,

a láthatár homályosan dereng,

a régi csókjaink fölött a rend

uralkodik halálra válva.

Azóta foltozott szerelmemen

bicegve bár, de híredet viszem

a nádasok között susogva,

akár az őszi szél, ha télbe fúl,

feléd futok sután, gyanútlanul,

amint a szám neved dadogja.

2023. július 12.

Kétes éjek

Megannyi kétes éj között

az édes egy tovább szökött,

nem adja vissza senki már,

gorombamód kemény, sivár

a pirkadat, ha érkezik,

hiába hozza fényeit,

fakón elúszik és hamar

az egy hiánya égve mar.

Hová foszolt valója és

miért hasítja, mint a kés

cafatra vágva lelkemet,

s utána mélyen eltemet,

utol ne érjem és amint

kacagva még felém kacsint,

az arca ködbe vész sután,

megannyi kétes éj után.

2023. július 11.

Ha visszahúz

A szív, ha visszahúz, erős ok az

feledni mind a messzeséget,

kibuggyanón a könnyed is fakad,

ha hív szülőfaludba téged.

Az arcodon megannyi ránc sorol,

kemény csaták nyomát mutatva,

de árka majd felenged ott, ahol

szüléd az álmokat mutatta.

Ne félj te visszatérni, épp ezért

rohanj, ha vágyad arra hívna,

ne bánd, hisz érzeménye bárhol ért,

s a torkodat vadul szorítja.

Siess hamar szülőfalud felé,

ahol karok kitárva várnak,

ölelve térj öreg szüléd elé,

mutass fityiszt a mord világnak.

2023. július 6.

Démoni köd

Elhal a szó is e démoni ködben,

nincs hova futni az ördög elöl,

zsarnoki kénye ha zúgva ledörren,

csicskahadával az ég fele tör.

Isten akarna ma lenni, de lelke

törpe magasra betörni, csupán

balgatag, ostoba csorda emelte

vár magasába, berúgva, bután.

Elhal alatta hörögve az élet,

fojtja mi hajtana még konokul,

nincs kegyelem, ha a vágya felébred,

elveszi tőled, a marka szorul.

Rántja magával a gőg mocsarába

mind, aki még e hajón evezett,

megy vele mélybe a bátor, a gyáva,

démoni köd lepi már az eget.

2023. július 5.

Szenvtelenül

Holnapután, ha a mérlegen állva

súlytalanul viseled, mit az Úr

rád kiszabott, belehullsz a homályba

és tovatűnsz puha-nyomtalanul,

fájod-e majd, hogy a gyáva gerinced

bárha recsegve, de hajladozott,

védted alázva a semmid a nincsed,

tűrve a védtelen állapotod?

Érted-e majd, hova tűnt puha léted,

szürke nyomát netalán kutatod,

vagy belemúlsz a világ közönyébe,

téve reá magasan kamatot,

vetve fiad, s unokádat a gőgnek,

balga jövőt szavatolsz örökül,

s nem szegi kedved az árja a könnynek,

nézel a semmibe szenvtelenül?

2023. július 2.

Ördöglakat

Világomon pofátlan ördögök

mohón pörölnek egyre-másra, zordan,

vigadva földi koncaik fölött,

vadul tiporva lelkeink a porban.

Hiába szólna bárki is nekik

agyuk nem adja meg magát az észnek,

harácsoló, zsivány tekintetük

vetik buján vigyorgva mind az égnek.

Övék ma mindenünk, velünk csupán

a bús reményeink zokognak egyre,

üres tekintetünket ostobán

lesütjük ím, a föld felé szegezve.

A holnapunk fölött a fellegek

balul dörögve-morgva tornyosulnak,

amíg megalkuvón az ütleget

viseljük el, marad nekünk a tegnap.

2023. július 1.

A herceg dala

A nappalokkal elvagyok, csupán

a holdas éjszakák kegyetlenek,

hunyorgva százezernyi csillagán

keresgetem merengve lényedet.

Hová repült az éledő románc,

mivé foszoltak esküvéseink,

a szombat esti lenge báli tánc,

vajon hová szelelt a léptein?

Mi űzte csókjainkat innen el,

lehűlve mind a láz hová fogyott?

Maradt csupán a dermeteg lepel,

az éjszakát ropogtató fagyok.

De megtalállak én, ha kél a Nap,

hiszen piciny topánod itt maradt.

2023. június 30.

Időkaland

A délelőtti fények ostromolják

a hajnal itt maradt lehelletét,

ölelgetéseik varázsa jár át,

a vérerem megannyi szegletén.

Ilyenkor éledő reményeimmel,

miként a kiskamasz, szeles vagyok,

a grund magannyi új csodája hív el,

midőn repes, hogy újra játszhatok.

A nyári délelőttök egyre fogynak,

az én időm közelg a tél felé,

de kellemét e víg, vidám napoknak

öreg szívem sosem felejtené.

Ha majd az est leszáll deres hajamra,

emlékeikkel alszom átkarolva.

2023. június 29.

Földindulás elé

Világom egyre-másra, tétován

borong fiának ócska trükkjein,

haragja bárha néma még talán,

de fellegében Isten óva int,

eleddig és ne tékozolj tovább,

hiszen felélve gyermeked javát

lopod meg és ez így gonosz, s galád,

ne játszd bután e sárgolyó urát.

A kapzsiságodat, bolond balog,

tudod, nem éli túl a hegy, s a völgy,

a kincseik mohón kiáshatod,

nyomán a markolód sebezte föld

nem oly sokára mordulón hörög,

elindul és temetni fogja majd

gonosz merényeid, s az ördögöd

alóla feljön és pokolra hajt.

2023. június 28.

Balsorsainkra

Kihűlt reményeinkre hull a pernye,

a tűz felette mindenünk mohón,

az Istenünk se félt, akárha verne,

vihart terít a szürke dombokon.

Mögötte jött az áradás, dübörgve

ragadta mélybe falvaink, nyomát

csupán a fagy csikarta tél kereste,

hogy újra dermeteg karolja át.

De mindezekre, balga mód királyunk

adót kivetve hirtelenkedett,

hiába, mert a szolganépe ráunt,

emelve rá a nincstelen kezet.

A tűz után, az ár mögött a kény is

szerette volna törni lelkeink,

de lám recsegve ráomolt e fétis,

talán Urunknak ujja rendet int.

2023. június 27.

Hajnali féltés

Még idevárlak a hajnali fények után felocsúdva,

csókjaidat kutatom kezeimmel a lelked ölelve,

lágy öledet keresem pirulón, remegő ajakamra

ráfagy a szó, mire nincs aki szólana, visszafelelne.

Bárha az est lobogó tüze szítva a vágyam elizzott,

pernye szitálja csupán kavarogva a pirkadatot már,

mégis a lelkemig ér lebegő, üde lényed, amíg ott

cseng a szavad fülemen, s a nyomán epedő szerelem vár.

Mert hiszem azt, hogy ez éjszaka, bárha csupán a miénk volt,

nem szalad el balogul, szaporán keveredve a múltba,

nem marad elfeledett, kifakult, becsapós szerelemfolt,

mintha csupáncsak a vágy lebegő, fura szelleme volna.

2023. június 26.

Egy felvetés

A tó fölött a nyári fellegekre

a fények árja von fehér ruhát,

a lenge szél szelíden átölelve

a fodrait sodorja mind tovább.

Oly átható e pillanatnyi béke,

miként a tájra csendesen terül,

akárha volna angyalok reménye,

a lelkeink puhítva legbeül.

A zord telünk a messzeségbe tűnve,

valószerűtlenül foszol tova,

a Nap sugára gyógyuló sebünkre,

akárha volna táltosok pora.

Ilyenkor oly csodás kaland, hogy élek,

mi lenne, hogyha így maradna végleg?

2023. június 25.

Vála(s)sz!

Mit ér a kar, ha földre hull

a gőg előtt hunyászkodón,

ha térdepelve félsz alul,

mikor reád dörögve szól?

Mit ér a száj, ha megremeg

a véleményt kimondani,

ha éle torkodon rekedt

csomó, suták a hangjai?

Mit ér az ész, ha bágyatag

keresni arra érveket,

miként derítsd világodat,

miként legyen megint tied?

Mit ér a lelkiismeret,

ha mélyen eltakarva ül,

ha új utakra nem vezet,

csupán sajogva mar belül?

Mit ér az én, ha más szava

mutatja, mit tehetsz ma meg?

Ha mást akarsz, ma csapj oda,

ne csak megalkuvón remegj!

2023. június 24.

Kis nyári allűr

Ma itt a nyár, ma végre elfoszoltak

a szürke fellegek fejem fölül,

a tágas égre kékülő varázslat,

amint a Nap sugára rávetül.

A lelkem andalogva békül újra,

szemernyi búja, gondja sem maradt,

repesve száll a kedvem is, dalolva

teríti mámorát a fák alatt.

De délutánra elborong a tájék,

vihar közelg az ég alól hamar,

a délelőtti tündeszép ajándék

megittasodva vad vihart kavar.

Hiába, lám, a nyár a szenvedélyek

megújuló, örök körébe lépett.

2023. június 23.

Vándorút

A parti nád között a szél

susogva lengedez, beszél

a régi-régi vágyról,

amelyben úgy öleltem át

szerelmed édes illatát

akárha volna fátyol.

Akárha volna lebbenet,

mi rám hajolva elmenet

utószor adja csókját,

utána gyorsan illan el,

a hegytetőre felszökell,

s a messzeségre lát át.

A messzeségre, hol neved

nem ismerik, s a lelkemet

vad ördögök cibálják,

szelünk hiába suttogott,

hiszen, ha nem maradtam ott,

viseljem annak átkát.

De mert, ha menni kell, tudod,

hiába volna bármi ok,

mi mégis ott marasztal,

a távolok merész utak,

világaikba vonzanak

az éledő tavasszal.

2023. június 22.

Balga induló

Bolond erők konok korát remegjük,

ma eltaposható bogár a lét,

hisz ellenekre törve-zúzva együtt

feledjük el reményeink hitét.

Mi boldogan megyünk a háborúba,

az ajkainkra béna dal dagad,

lerészegedve, kéjre mámorodva

megyünk, csupán a végzetünk miatt.

De így vagyunk mi sajnos összerakva,

ha ránk erőszakolva dúl a gőg,

mi balgamód lerántjuk önmagunkra

a végtelen, gonosz, sötét erőt.

Mi lesz, ha majd kijózanodva másnap

sodorja üszkeink felett a szél

a pernyeillatát a volt világnak,

de nem marad, ki róla majd mesél?

2023. június 18.

Mi, statiszták

A nyár teríti abroszát a zöld mezőkre,

telünk felejtve piknikezni indulunk,

ez itt az újszülött remények égi földje,

hová nem is követhet az, ki életunt.

A fűben elfeküdve álmodunk mi lágyan,

magunknak elmerengve boldogabb jövőt,

s e szélölelte langyuló kirándulásban

csak elvagyunk megalkuvásaink között.

De snitt! Hisz ez csupán silány promóciója

a vágyainknak, ébredünk belőle, bár

a film forog tovább, s a verkje nemsokára

megint a burkusok zsebét dagasztja már.

Nos, így vagyunk ma el mi, jó öreg statiszták,

ha néha-néha látjuk épp a rendezőt,

maroknyi gyöngyökért cserébe hajladozván,

bohón egész az égig istenítjük őt.

2023. június 17.

Na most elég!

Kiállsz a várfokára még, öreg barátom,

hiába fáj a térded, egyre csak dagad,

velődbe váj a balga hallgatás ma fájón,

vagy átkozódva éldegélsz, s hagyod magad?

Nem láttalak, van ötven éve mára annak,

hogy ott a téren integetni láttalak,

beléveselkedőn a lét ezer bajának,

feszültek izmaink az ingeink alatt.

Hiába, mert a tér el is fogyott azóta,

velünk csupán a régi büszkeség maradt,

habár fülünkbe visszacseng a régi nóta,

de halk az elveszett reményeink miatt.

Hiszem, hogy ott a várfokán, öreg barátom,

találkozunk nem oly sokára újra még,

tudom, veled kapaszkodón megint kiáltom

komisz bitangjaink felé, na most elég!

2023. június 16.

Ablakod alatt

Hiába száll a sóhaj és a bánat,

nem ér fel ablakodhoz, ó, uram,

kiáltanék feléd, de béna számat

lezárja durva kényed untalan.

Kimondanám a szót, ha tán megérted,

meg akkor is sikoltanám, ha nem,

de hát süket füledre fel nem érek,

ma már nem érdekellek, azt hiszem.

Pedig te másik arcodat mutattad,

midőn a voksomért remegve nyúlt

kezed, de mára össze is koszoltad

önözve, visszavonhatatlanul.

Hiába száll a sóhaj és a bánat,

az ablakod felé, ha zárva van,

diákkezek, ha majd követ dobálnak,

üvegje vajh kibírja, jó uram?

2023. június 15.

Pokolra tartva

Nehéz idők boronganak felettünk,

göröngyös útra tért a társzekér,

baráti szó e vágtatásban eltűnt,

maradt csupán a gőg, s a dzsentri vér.

Hiába, hogyha már nem arra tartunk,

amerre szállna bár a gondolat,

ez út során az Úr kegyelme ránk unt,

azóta lám, csalárd imánk se hat.

Fogadkozásaink felé legyint csak,

becsaptuk őt profán megannyiszor,

nem érti színeváltozásainkat,

nem oldoz ím, a vétkeink alól.

De hát az út a rút pokolra tart,

megyünk tovább vak-ostobán mi rajt'.

2023. június 14.

Égi létra

Ne hidd, hogy oly hamar kedélyes üdvre lelsz,

a jázminillatok csupán varázslatok,

nem úgy akarja most az óra és a perc,

a torkodat tovább szorítja bánatod.

Hiába, fent csupán a délceg istenek

bigottan évelődnek egyre-másra csak,

goromba sorsodon derülnek és veled,

ha kedvük is kitart, kacagva játszanak.

De balga lelked új kapaszkodót keres,

nem érti meg, hogy ő milyen kicsinyke, lám,

bután egekbe törni sem maradna rest,

ha volna arra döntve néki létra tán.

2023. június 13.

Messzi mesék...

Messzi mesék köde hull a világ fövenyére,

tengerek éneke loccsan a parti kövön,

hallgat a mély, nehezedve a Föld tenyerére,

álmait őrzi merengve a vézna jövőn.

Lesz vajon új tavaszunk, s hitelünk vele annyi,

hogy fiainkra maradjon e táj örökül,

nem pedig élvetegen, konokul bitorolni,

kincset orozva előle ma végtelenül?

Eljön-e balga vitánk örökébe a béke,

fogjuk-e még megölelni az elleneink,

vagy mivelünk kerül égve pokol fenekére,

tűnik e lét tova elmebeteg ködein?

2023. június 11.

Volt örömöm...

Volt örömöm megadón tovaúszik a démoni ködben,

bánata kergeti, nincs mire játszani boldogat immár,

fojtogató dühe égeti, marja titokban erősen,

szíve szakadva rohan, vele már csak a bú, s a magány jár.

Nem marad itt, minek is totojázna e szürke mocsárban,

álmait űzte a rend a fogát fenemód csikorogva,

voltak idők, mikoron nekiment, de ma már leszedáltan

hagyja merülni a múltat örökre a balga pokolra.

Mert igazán kinek is mutogatna jövőt eme tájon,

nincs ki előtte szavát befogadva magát ma kinyitná,

birkahadak toporognak a lelkeiket megalázón,

gőgösen új urak osztanak új lapot asztalaiknál.

2023. június 11.

Kimondanád-e?

Ha volna szó, mi balgaságainkra

borítna fátylat és elűzve innét,

mi gyáva torkaink vadul szorítja,

talán megalkuvásaink gerincét

is újra délcegen kitartaná még,

nem ily borongva hajladozna sorra

a gőg alatt, puhán ropogva így szét.

Vajon, ha lenne rá ma szó, ki szólna?

Vajon kimondanád-e, hogyha volna,

maradna bátor egy, ki zúgva zengne,

e szót a várfokát megostromolva

ma végre már kiejtené üvöltve,

avagy csupán a némaság maradt, mi

utókorunknak álmait felélve,

behódolásaink nyomát kiönti,

s begyúrja lelkeink a rettegésbe?

2023. június 10.

Polifónia

Felülkerült a büszkeség az észen,

vadul fröcsögve szórja szerteszét

a rút gorombaságait merészen,

feloldva benne gyáva jellemét.

Ki nem lakáj gyanánt lihegve nyelvel,

legott tapossa nercsujogta talp,

gyalázza átkozón, gonosz merénnyel

lefogja, kéjesen kacagva rajt'.

Hiába volna még ezernyi szólam,

a harci dalban egy marad csupán,

üvölti senkitől se nem zavartan

a csorda futva egy bolond után.

Ha majd a jégre érve észre térne,

vajon marad, ki vissza is vezesse?

2023. június 9.

Zárójelentés

Mit mondjak, jól vagyok,

csupán a zord napok

kikezdtek ostobán

a létezés falán.

Mit mondjak, ennyi csak,

mi mára megmaradt

a lángolás után

szerelmem színpadán.

Ha volna még erőm,

amott, a hegytetőn

kiáltanám tova

az átkaim, noha

megéltem száz varázst,

sosem takart palást,

a meztelen valóm

dacolt e sárgolyón.

Meg is fagyott szívem,

dobogni képtelen,

javíthatatlanul

velem gödörbe hull.

Takarja száz göröngy,

de csillogása gyöngy,

amint szerelmeden

parázsa feldereng.

2023. június 8.

Májuséji, fürtös orgonák

Van úgy, hogy ellenemre összejátszik

az ég, s a föld megannyi szelleme,

bizonygatom magamnak egyre, váltig,

hogy innen elszaladni illene,

Találni kéne más hazát magamnak,

tanulni nyelvemet törő szavát,

feledni kertemet, hol illatoznak

a májuséji, fürtös orgonák.

Anyám sütötte új kenyérnek ízét

aligha érzem én, ha elmegyek,

e bús dilemma majdnem úgy szakít szét,

akárha volna égi rettenet.

Komor viharja dúl belül csak egyre,

torokszorulva tépelődök ím,

talán azért maradjak itt örökre,

emésszenek mogorva kínjaim?

Vagy innen át, a messzeségbe futva,

keressek álmaimnak új valót,

amelyre változás csikarta jussa

bizonytalan, merész jövőt sorolt?

Hiába, lám az évek egyre múlnak,

fogadkozom, de mégsem indulok,

a májuséji, fürtös orgonáknak

szerelmes illatárja visszafog.

2023. június 7.

Konok zsiványok

Vad orgiára gyűlnek élveteg,

torokszorongató, konok zsiványok,

hörögve, koncaféltve hempereg,

vigad torán kezelhetetlen árjok.

Hiába, lágy, szelíd szavakra már

nem intonál a balga szolgalelkük,

nekik csupán a gőg, mi imponál,

s uralkodik megalkuvón felettük.

A kéz kezet mos áldomásaik

a létedet csapolva megszületnek,

ha átadod, legott meg is veszik

a félelem gyötörte, gyáva lelked.

Ma ők az alfa és az ómega,

ha nem hajolsz, vadul derékba törnek,

mi adtuk át a kertjeinket a

kajánul élveteg, maroknyi szörnynek.

2023. június 6.

Borús napunkra...

Borús napunkra hallgatag terül

a kétkedés mogorva, bús kedélye,

szorongat és nem enged el belül,

lehúz kegyetlen-ostobán a mélybe.

Emészti egyre megmaradt hitünk,

kemény, konok fejünk lenyomva tartja,

reményeink sugára messze tűnt,

amint nyakunk szorítja durva karja.

A lázadásainkra válaszul

a lelkeink alázza, zúzza, gyötri,

kesernyesége fojtva, álnokul

szeretne szolgamód gödörbe lökni.

De már az alkonyatra jő az éj,

az álmaink kiosztja végre sorban,

keverve benne éledő remény

remeg lehunyt szemünk mögött valósan.

S a reggelünk bohón elűzi majd

borús napunk megannyi balga nyűgét,

hitünk halott porában újra hajt

velünk megújhodón a régi hűség.

2023. június 5.

Vadlovak

A délutáni méla lebbenetben,

a csend ölelte gondolat között,

eszembe jutva, lelked átöleltem,

s rideg valómra béke költözött.

Felülkerülve rajta boldog órák

pirongató szeretkezése dúlt,

azóta is remegve gondolok rád,

hiába tűnt deres lován a múlt.

Ma délután akárha kanca volnál,

sörénylobogva vágtatok feléd,

de vágyam égve mindhiába kószál,

a múlt ködébe nem talállak én.

Talán, ha egyszer újra megszületve,

akár a nyugtalan csikók mi majd

kicsapva bár a végtelen mezőkre,

de vágyaink varázsa újra hajt.

2023. június 4.

Hajnal hasad

A hajnal új reményeket terít

a búskomor, szeszélyes éjszakára,

elűzi végre balga szörnyeit

az ég alól hasadva, egycsapásra.

A pirkadása újra átitat,

bogozva szét a boldog ébredésem,

a rút, gonosz, goromba álmokat

feloldozón, puhán kitörli szépen.

Vidám szelén a lelkem úgy repes,

akárha végtelen varázsa volna,

kitörve végre elfutó, sebes,

megáradó, szelíd-szabad folyamba.

Kimossa lepleit vad éjszakámnak,

teríti fűre-fára, hátha szárad.

2023. június 3.

A méh és a vihar

Vajon miért haragszol énreám,

- imádkozott a méh a vad viharhoz -

csupán a zümmögésem az mi tán,

ilyen goromba, áztató esőt hoz?

A szárnyaim dörögve áztatod,

virágom is kevély szeledre szédül,

levél alá vacogva bújhatok,

kivárva míg lecsöndesedve, végül

a fellegek között a nyári Nap

kisüt, s nyomán a szárnyam is repülhet,

sürögve gyűjthetem tovább alant

megint az éltető nedűt, a mézet.

Ezért, ha néha látsz eső után

a Napra várakozni gyenge méhet,

ne bántsd, ne is taposd el őt bután,

s a zümmögése majd sokáig éltet.

2023. június 2.

Elveszett mesék

A gyermekévek ó, de messze járnak,

meséi közt bolyonganék ma el,

megannyi bú következett, s a bánat

azóta fojtogatva átölel.

Pedig midőn a csillanó remények

között a gondtalan világ szaladt,

örült a lelkem áradón, hogy élek,

de vajh, mivé foszolt e pillanat.

Azóta gondok árja nyomja vállam,

nyitott valómra csak pofont kapok,

komor valóm kemény, ridegre váltan

kutatja azt a messzi tegnapot.

Kutatja mind az elveszett meséket,

de már hiába, elszökött ködén,

a régen álmodott, varázsos évek

tovább osontak ó, de könnyedén.

2023. június 1.

Passzív idők

Kerékbe törve fáj a szenvedélyünk,

tüzét lefojtja burkusok hada,

az értelem borongva-félve eltűnt,

de egyhamar nem is talál haza.

Kifosztva áll tudásra lángolásunk,

hitetlenül bolyong keservein,

parázna lázadásainkra ráunt

a gőg, s nekünk maradt csupán a kín.

Reményeink konok szabályba fogva

oszolnak egyre és enyésznek el,

saját magunk vagyunk a balga foglya

a voksolásainknak erre fel.

Ha így akartuk, ím megérdemeltük,

hogy önmagunkat is falók legyünk,

hisz eltagadni ennyiféle ősbűnt

nem enged újra már az Istenünk.

Maroknyi gyermekünk maradt dacolva,

ki még a vár fokára állni mer,

szemünk lesütve és gerinchajolva,

nekik csupán imánk rebegjük el.

2023. május 31.

Napsirató

Ma éjszakára eltemette vágyam

a végtelen, fagyott, hideg valód,

tekinteted semerre sem találtam,

hiába süt le rám fakón a Hold.

E parttalan, reménytelen homályban,

ha néha-néha sejteted magad,

remegve nyúlok érted és a lázam

emésztve testemet, magasra csap.

Hiába érzem illatod, csalóka

kifordulás csupán a pillanat,

a lelkem árva koldulód azóta,

mióta vágyom új világodat.

Ha pirkadón a hajnal egyszer eljő,

az arcod újra láthatom megint,

lehet, hogy eltakarja majd a felhő,

de fényeidre tág szemem tekint.

2023. május 30.

Faktum

Mivé foszolt megannyi édes álom,

a régi kertek éden illatát

hiába, már keresve sem találom,

csupán a mord, konok világ fog át.

Mivé fakult a szép mesék csodája,

csupán a szörnyeik maradtak ím,

a volt reményeink ködökbe szállva

tovább osontak árulásain.

Eladtuk árva lelkeink a mának

hamis karátokért, ügyetlenül,

a gyermekéveink homokra váltak,

omolva rá megannyi bánat ül.

Hiába nagybetűs kaland az élet,

ha jéghideg falán szorong a lélek.

2023. május 29.

Vihogjatok csak!

Temessetek ma élve el,

de hogyha nem temettek,

kiáltozásom égre kel,

lerántja majd a leplet

a bűnötökről és nyomán

sötét pokolra juttok,

vihogjatok csak ostobán,

megalkuvó svihákok!

Nem érdemeltek új esélyt,

a régi összetörve

hever, kidobva, verve szét,

söpörve mély gödörbe,

eladva lelketek vidul

az ördögök torában,

vihogjatok csak álnokul

e balgaságra bátran!

De nemsokára új idő

következik, vajúdva

az elvetett mag újra nő,

akárha gomba volna,

elontja ócska mételyét

a praktikáitoknak,

habár a lelketek sötét,

de végre nem vihoghat.

2023. május 28.

Csak kérdezem

Azóta mennyi május elszaladt,

mióta bájos arcod elfoszolt,

ködébe fúlt a perc, a pillanat

szemem csalóka látomása volt.

A szél vajon milyen vidékre fújt,

van ott ki átölel szerelmesen,

ahol kies jövőre vált a múlt,

s ölelve tart a május éjeken?

Maradt-e mond, belül szemernyi vágy

megannyi lázas éjszakánk után,

az ébredés vajon maradt-e lágy,

miként ölelkezéseink nyarán?

Vagy ott az árva lelked úgy sajog,

amint emitt az én szívem szokott?

2023. május 27.

Örök sötét

A nyughatatlan éj ölén

virágok alszanak,

nem érti senki más csak én,

hová került a Nap.

A bűneinkre válaszul

merült az égen el,

azóta ránk sötétje hull,

sugára nem tüzel.

A baj csak az, hogy ővele

a hajnal álnokul

szövetkezett, nem is jön el

megint a kék azúr.

Fejünk felett örök sötét

terül csak egyre el,

habár remegve vár a lét,

vigaszra mégse lel.

Nos, így esett, a versemet

tovább nem is tudom

leírni és ez eltemet,

hiánya összenyom.

Marad csupán a képzelet

az éjsötéten át,

repíti messze lelkemet,

keresve új honát.

2023. május 26.

Légypiszok

Keservesen vajúdva nézek át

a légypiszok között az ablakon,

keresve ó idők sugallatát,

talán a múlt megint ölébe von,

lebegve benne újra kezdhetem

az ócska, elcseszett reménykedést,

megértem azt ölén türelmesen,

ki vékonyamba mártogatna kést.

Megérteném, ki fojtva torkomat

a versemen borongva háborul,

miért kerül fölé az indulat,

magát feledve, bárdolatlanul,

miért akarja vesztemet, mohón

a lelkemet miért tiporja el,

merengve nézek át az ablakon,

s szemem csupán a légypiszokra lel.

2023. május 26.

Apátia

Mert letörölt igazát kiabálva a hegy fele tartott,

ráveti zsoldosait szigorodva az ördögi elme,

mégse lehet, hogy erővel akárki az úri világot,

felkerekedve, a várba jövet, fenemód fenyegesse.

Forrva a balga dühében aligha figyel ma a szóra,

összeszorítja fogát, konokul menetelve előre,

ballag a hegyre csak egyre a vélt igazát zakatolva,

kordonokat letapodva, galádul, orozva a dőre.

Ámde alant a tömeg belebújva a démoni csöndbe

hallgat, eszébe se jutna a bősz balogát lekövetni,

rágja a létminimum küszöbét, kimosott agya gyönge,

nem meri rég igazát kicsikarni e honba' ma senki.

2023. május 25.

Esti talány

A barna este csendesen közelgett,

hamar lehűlt a szél, a táj fölött

gomolygva gyűlt megannyi szürke felleg,

a Hold mögöttük éjre öltözött.

Ezüst palástja néha átszivárgott

a fellegek között a réseken,

behintve véle majd a fél világot

leselkedett alig türelmesen.

A régi kedves ablakát kereste,

ki néha-néha énekelt neki,

ki átölelte volna minden este,

ha őt remegve karja közt leli.

De hát az ablakon lepel sötétlett,

mögé ki tudja mit takart a végzet.

2023. május 24.

Hiába fáj, hiába szúr...

Hiába fáj, hiába szúr,

amíg csupán a gőg az úr,

saját nyakunk mi vágjuk el,

utána senki sem felel

az elveszett reményekért,

bolond egónkba ennyi fért,

az ár fejünk fölé borul,

hörögve, zúgva egyre dúl,

elontja vágyaink nyomát,

amint tarolva vágtat át.

A Föld velünk tovább forog,

de már mogorva burkusok

a lelkeink begyűjtik ím,

marad nekünk a puszta kín,

fogunk vicsorgja ütlegét,

előle futva szerteszét

dobál a sors, a rettenet,

mi egyre-másra csak követ,

legyőzi megmaradt hitünk,

ha volt, de mára messze tűnt.

Hiába fáj, hiába szúr,

tüdőnkbe szürke por szorul,

az óceán pezsegve forr,

miénk csupán e balga kor,

magas maradt nekünk a tét,

a perdülő rulettkerék

orozva vitte mindenünk,

azóta nincs se benn, se künn,

az égre gombafej borul,

hiába fáj, hiába szúr.

2023. május 23.

Be más ez így

Gyermekként annyi minden ó, be más volt,

csodák kerengtek ős mesék ködén,

közelre hozta két szülém a távolt,

lubickolhattam szellemükben én.

De mára sajna messzeségbe tűntek,

csupán a sárguló fotók között

kutathatom nyomát tekintetüknek,

amely velük fakulva költözött.

Jó lenne újra átölelni őket,

kerek szemekkel, rácsodálkozón,

tudom, figyel reám a két tekintet,

pedig ma már nem is rosszalkodom.

Be más ez így, azóta már belátom,

mesék ködébe tűnt a gyermekálom.

2023. május 22.

Holddal álmodón

A sárga Hold elandalít amint kel,

varázsa lágy románcokat terít,

a május esti lenge-lágy szelével

bebalzsamozza arcom árkait.

Virágaimnak illatát bogozza,

az orgonával elvegyíti és

ezüst ködét terítve álmaimra,

tudatja, messze még az ébredés.

Visz engem éj ölén a távolokba,

megannyi óceánon átrepít,

vigyázva arra, hogyha hajnalodna,

ne fusson el, maradjon egy kicsit.

Remegve oly hiába jár a vágy át,

olyankor int, s elengedem ruháját

2023. május 21.

Gazdátlan kert

Amíg a józan ész csak áll,

remeg, s gyerekseregre vár,

s a gyávaság reményt öl el,

a változás nem is jön el.

Virág helyett a gaz kihajt,

ki lesz, ki azt kitépi majd,

ki fáradozva fát nevel,

tanítva érte égni mer?

Ki metszi kajla ágait,

hideg telén, ha szél süvít,

takarja, védi, óvja majd,

repesve nézi, mint kihajt?

Gyümölcsein, ha ráharapsz,

aligha vásik el fogad,

s fakad belőle új remény

e kert mogorva szegletén.

De hát a józan ész csak áll,

mögötte nem maradt tanár,

kinek, habár szelíd szava,

de bátrakat tanítana.

2023. május 20.

Hiába futsz

Az éj leszállt, a sarki lámpa fénye

teríti rám magánya félhomályát,

hiába vártalak remegve, félve,

nem érkezel, hiányod íze jár át.

Pedig ma délelőtt fülembe súgtad

sietve randevúnk helyét, s a percét,

azóta egyre lángolok miattad,

belül találkozónk varázsa vet szét.

Torokszorulva álldogálok egyre,

de lám, az ég világosodva virrad,

te persze balgaságomon nevetve

ma már nem adsz esélyt a csókjainknak.

De hát hiszen tudod, hogy egyszer eljössz,

karomba bújva mindezért lakolsz még,

hiába futsz előlem ördögödhöz,

ha társamul jelölt a végtelenség.

2023. május 19.

Jégeső után

A bús esőre jégverés

következett, a lelkem,

akárha volna benne kés,

nyüszítve sírt leverten,

cseresznyefám virágait

kevélyen elsodorta,

amit talált, pokolra vitt,

s tarolta szét orozva.

A jégeső hamar szaladt

tovább a szürkületben,

alig szemernyi pillanat

mögött elült, a kertem

sajogva fájja tetteit

e vad vihar szelének,

de már felülkerült a hit,

miként e csendes ének.

2023. május 18.

Lázas éjjelen

Fölém került a rettenet,

mohón a vérem itta,

pokol tüzére görgetett,

vajon mi volt a titka?

Miért zuhant e védtelen

lapályra ily sietve,

vadul hörögve, véresen

egóm miért követte?

Mi volt a bűnöm énnekem,

hogy áradatja rám tört,

kavargva, zúgva, kéjesen

a lelkemért dühöngött?

Sodort a mélybe egyre csak,

szorítva béna testem,

miközben én az ár alatt

kapaszkodót kerestem.

De mindhiába, válaszok

tusámra nem születtek,

e borzadalmas állapot

nem is marad ma veszteg.

Csupán a hajnal oldja fel

a rettegést belőlem,

csuromvizes valómra lel

a boldog ébredésem.

2023. május 17.

Májusi eső

Az éltető eső csak egyre hull

terítve permetét a kertemen,

alatta télgyötörte mag lapul,

belőle újra majd virág terem.

A földek is tavaszra szomjazón

nyelik be éltetőn a cseppjeit,

aranyra váltva csendes, áztató

vizét a porladó göröngyeik.

A májuséj varázslatot hozott,

itatja ébredő növényeit,

a téli fagy hiába volt konok,

e langy eső világokat vidít.

Habár az ég borult, a kedvedet

ne rontsa, áldd az égi permetet!

2023. május 16.

Kitörés

Tompa a fény, dideregve bokázok a szél karolásán,

várom a lét gyönyörét, de varázsa ma messzire táncol

nincs maradásom e gyáva, gonosz televény meg is öl tán,

vagy legalábbis a börtöne mélyire vetve leláncol.

Indulok így, nekivetve magam viharán a szeleknek,

arcom az ég fele néz, keresem szigorában a vágyam,

vajh, ki talál-e vajúdva kies ligetére a lelkem,

vagy veszik el, vicsorogva a rettenetén zabolátlan?

Zúg a vihar, dacolok vele fogcsikorogva, de bátran,

enyhe nem adja magát, dörög és heve mennyköveket szór,

bárha a lét gyönyörét valahogy sehogyan se találtam,

ámde szelén furamód kiszakadtam a balga magányból.

2023. május 15.

A gondolat magánya

Hiába hát a gondolat, ha béna

karoknak adja át magát a jel,

e bárdolatlanul kegyetlen éra

lehúzza és a pamlagán hever.

Ha táltosoknak induló zsiványok

vigadnak éjjelente peckesen,

hiába, hogyha rajta minden átok

fogást találva folyton ott-terem.

A híg agyak között sosem fogan meg,

csupán kiebrudalva lődörög,

s e gyűlölet gyötörte rettenetnek

magát eladva fojtja szürke köd.

De vajh, maradt-e mára boldog elme,

ki érte mámorodva ölre kelne?

2023. május 14.

Pálfordulás

A fák fölött a fellegek,

amint az égi permetet

terítik egyre szét a tájra,

Napot takarva omlanak

a mérhetetlen ég alatt

borongva lelkeinkre fájva.

A kedv ilyenkor oly sivár,

hiszen kies tavaszra vár,

nem arcot áztató esőre,

kicsit mogorva és rideg,

de hát a szél ma oly hideg,

hogy elszaladna majd előle.

Viszont a föld alatt a mag,

ma végre boldogan dagad,

mohón kinyújtja zsenge zöldjét,

nyomán a kedv megenyhülőn,

szemét törölve visszajön,

s a kertemen mosolygva néz szét.

2023. május 13.

Szilveszter éjjelén

Ezernyi harsonát, petárda robbanást

kibírt fülünk e lázas éjszakában,

ki régi kedvesét kereste és ki mást,

ki gyáva mód, de volt ki persze bátran.

Az év ez éj alatt megint tovább szelelt,

de ím, követte hajnalán a másik,

a bér csupán adóra (másra most se) telt,

szerencseasszonyunk unottan ásít.

Habár hitünk kicsit talán kerékbe tört,

de rá a béke jő az olvadással,

a lelkeink parázsa bárha elgyötört,

de nem cseréljük azt le senki mással.

Reményeinkre messziről kelő szelek

vitorlavásznakat feszítve fújnak,

hajónk az óceánokon ropog-recseg,

de mégsem adja meg magát a búnak.

2023. január 1.

Ha majd ezernyi tűzvirág...

Ha majd ezernyi tűzvirág

a nádtetődön táncol,

megérted, nincsen ostobább

a háború zajától.

2023. január 1.

Özönvíz előtt

Ez év megint csak elszaladt,

követve jő az új,

csatározásaink alatt

mi lankadatlanul

futunk a végzetünk felé,

hiába intenek

hegyet remegtetőn belé

felénk az istenek.

A balgaságaink okát

vajon ki fejti meg,

miért marad velünk csupán

e lázas őrület?

Kifosztva mindenünk beteg,

halódik egyre csak,

minek nyomán a rettenet

sötét egekbe csap.

A földgolyónk, habár forog,

de mattuló az ég,

a féktelen, mohó korok

alatt a sarki jég

akár a pillanat, fogy el,

s az áradó vizek

világokat temetnek el

a lelkeink felett.

2023. január 2.

Kozmikus magány

Hajnali szél viszi illatod innen,

gúzsba kötött, remegő kezemen

rímeivel kecsesen tovalibben,

halkul e vers lebegőn, sebesen.

Hangom enyészik a reggeli ködben,

elhal a láz, oda már a remény,

mécsese földre borulva, törötten,

porlik a lét kifakult fövenyén.

Nézek utánad a köd gomolyán át,

látom, amint fakuló alakod

távolodóban a kozmoszon átvág,

én pedig újra magam maradok.

2023. január 3.

Mit hoz az év...

Mit hoz az év, mire virrad a napja,

nyár derekán pirul-é gabonánk,

süt le Napunk zamatos borainkra,

ősz-szüretén vajon éled a tánc?

Vagy mi tovább maradunk vicsorogva

gőgös urak katonájaiként,

s indul a vert seregünk ma torokra

balga agyunk televényeiért?

Múlik-e még az a láz, ami végül

hantokat ás a kemény ugaron,

és amikor valahány beleszédül,

vajh, ki fedé azokat siratón?

Mit hoz az év, mire virrad a napja,

rajtad is áll, mi felé araszol,

mert a jövőt sodorán, ki faragja,

csak te lehetsz igazán valahol.

2023. január 4.

Éji merengés

Boldog idők feledett sodorában

régi szerelmeken illan a lét,

lassan a múltba merengeti lágyan,

ködbe borítja a vágy örömét.

Halkul a zaj, beletompul az éjbe,

csillagokat takarózik a táj,

fellegeit terelőn viszi félre,

múlik előle az éji homály.

Béke honol, kiterítve a kozmosz,

átölel és a magasba emel,

görcseimet kibogozza, feloldoz,

áthat e végtelen égi lepel.

2023. január 5.

Csillagállás

Tilinkóval terelte csillagárját

a mindeneknek égi pásztora,

e lágy zenére béke üdve járt át,

ezért magam követtem őt oda.

Figyeltem egyre, hogy mivégre hajtja

zenitre nyájait türelmesen,

miféle sors dereng felém ragyogva,

amit szeszélye tartogat nekem?

Hiába, mert az égi csillagállást

az egyszerű kanász nem érti meg,

jövőm ezért titok marad, mi folyvást

megannyi új talány felé lebeg.

Azóta éjjelente még kiállok,

s az égre nézve egyre kergetem,

a génjeimbe égetett zsarátnok

milyen világot álmodott nekem?

2023. január 6.

Dunyhámhoz

Puhán fed át az éjszakában,

meleng alatta vézna lábam,

de álmaim sosem takarja,

a fellegekbe szállni hagyja.

A sarka néha összegyűrve,

csodálkozón a reggelekre,

lazán ledobva hűl magában,

de este újra már a társam.

Hiszen, ha jő a tél hidegje,

s remegve fázom én is egyre,

nekem csak ő marad, ki testem

ölelni hívja minden esten.

Mióta élek, úgy imádom,

akárha volna hű barátom,

s lehet, ha véget ér a létem,

marad talán a szemfödélem.

2023. január 6.

Elfut a lét

Visszadereng viaszarcod a télben,

hűlt mosolyod lecsorog, fakulón

elkeverem nevedet, s az igéket

fújja, cibálja a szél szabadon.

Lágy alakod belefoszlik a múltba,

már nem igéz ölelésre karod,

szürke napok televénye mogorva

végzete mélye felé kavarog.

Így fut a lét porolón az időben,

mind, ami volt feledésbe merül,

elfogy a vágy, az a láz tovalibben,

és a nyomában a szél hegedül.

Sajg a dala, beleroppan a lelkem,

végtelen éje szomorgva szorít,

szétszövi álmaimat, keserűen

kergeti boldog idők nyarait.

2023. január 7.

Bús dal

Ó, bús dalom halón, ha botorkálva,

elérne hangja, hol te kóborolsz,

követne tűzön át a bús mocsárba,

amelybe kényszerít nyomán a sors.

Mióta távol élsz, kopár a lelkem,

alig maradt zenéje, hangtalan,

de néha-néha felszakadva, fennen

sikong belőle még mi benne van.

Hiszen valómban élsz azóta végleg,

törölhetetlenül megálmodom

a régi-régi tébolyult szerelmet,

mit érted éltem égve egykoron.

De többet érne mindenik szavamnál,

ha bús dalomra visszaválaszolnál.

2023. január 8.

A vers hatalma

Az új ütemre rímelő, remek sorok

mögött a vers csodálatos, miként dobog,

akár a szív, ha benne vére lüktető

dalán örömzenéje égre-földre nő.

A dallamát a szél legott tovább viszi,

hiába halkuló az ég, az alkonyi

letisztulásra zengve-bongva ráfelel,

s e perdülő varázsra újra táncra kel.

Fölötte mámorulva csillagok hada

csak azt hunyorgja, máma nem megyünk haza,

ma ropjuk ezt a perzselő varázszenét,

e költeménynek égető reménytüzét.

Ma végre újra halhatatlanok leszünk,

hiába fúj miránk a bősz, bigott, letűnt

csinovnyikok borongató, konok hada,

mi itt lakunk, ezért nem is megyünk haza.

2023. január 8.

Cserépszavazás

A régi, ó demokratának

maradt esélye váltani,

cserépszavazhatott urára,

ha tette kezdte bántani.

De mára sajna nincs e sansza,

szavazni bár ma is szabad,

ha pár üveg borért nem adja

cserébe mind a voksokat.

A körzetét meg újraosztja

uralkodói fondora,

el is meséli mámorodva;

nem űzöl el te már soha.

Cinizmusán hiába sajdul

igazságérzeted felül,

kemény a szíve és rohadtul

nem érzi kénye, mint gyötör.

De nemsokára földre hullik

mohó harácsa korsaja,

cserépszavazni majd ocsúdik,

világa három harmada.

2023. január 9.

Szökött múzsa

Odüsszeusz, ki önmagát kikötve

szirének énekébe hallgatott,

de mára már csupán süket fülekre

talál, ki néha-néha dalba fog.

Idén a színpadok bezárva állnak,

alant a néma széksorok között

feszengve kandikál a méla bánat,

a múzsa más vidékre költözött.

A kar kirúgva már előbb feloszlott,

hiába, hogyha mégse nemzeti,

nem érdemel ma meg teret, s porondot,

ha jó urát habozva élteti.

De jő az új darab, s a rendezője

tüzet borít e poshadó időre.

2023. január 10.

Hiábaság

Hiába szólt a hang; elég!

De mert a fény a gyors,

mikorra vájt füledhez ért,

elült, hiába volt.

Hiába volt a félelem,

a balgaság felett

legyőzetett az értelem,

maradt a rettenet.

Hiába volt ezernyi jel,

ki látta, sápadott,

ha háborúba menni kell,

a józan ész halott.

Hiába mindenünk oda,

a gőg, ha húsba vág,

temetkezéseink oka

e torz hiábaság.

2023. január 11.

Ahol a part szakad

Hiába, hát megint velünk szakadt a part,

az álmaink a vad folyam sodorta el,

a test, amit csupán a balgaság takart,

merült alá, akár a szétfoszolt lepel.

Pedig reményeink között kutathatott

a vágy, de lám, amit talált futóhomok,

gyökértelen maradt a fánk, kivágatott,

nem ülnek ágaink alá zarándokok.

Kegyetlenül lenyesve mindenünk oda,

a kérgeink lehántja horzsoló meder,

a tékozolt szerelmeink szelíd sora

vad éjeink feledve, lassan elkever.

Lehet, hogy eljutunk az óceánba majd,

hol egy kopár sziget felé cibál a szél,

s ha ott konok magunk a földben újra hajt,

talán sosem megyünk megint a part felé.

2023. január 11.

Orgonák a télben

A tél uralta táj felett az égbolt

a szürkeségbe ráfeledkezett,

a nyáridőre ráfeszülve kék volt,

kicsalta játszadozni versemet.

A rímek ingva fellegéig értek,

a szél bogozta őket álmatag,

zsarátnokát terítve szenvedélynek

a májuséji orgonák alatt.

De most az ágaik vacogva várnak

a zsendülő tavaszra reszketeg,

magukba zárva illatát a vágynak,

melengetik fagyott szerelmemet.

Idézem arcod és e kép segít

a száz napot kivárni májusig.

2023. január 12.

Csordaszellem

Titokban azt hihettem, álmodom csupán,

talán nem úgy igaz belőle semmi se,

de végül elmerengve dupla harmadán,

ma már tudom, komor való e rémmese.

Ma itt a zsebre voksolás világa dív,

mosom kezed, kezem mosod, cserébe már

a vármegyére esküszünk, no és ha hív

urunk, lihegve vágtatunk elé, akár

a birkanyáj, ha jelzi konduló kolomp,

ütött az óra, vár a hegy fokán a vár,

alatta bárha árad óceánnyi gond,

mi indulunk a bűneik takarni, kár.

De ott a mélyben állva búskomor bikák

hamar fejük szegik, ha int az új gulyás,

jelére vágtatón a csorda égre hág,

nem áll elébe holmi úri jajdulás.

2023. január 12.

Fals szonett

A hang, mi egyszer elveszett a dalból,

nem adja vissza újra semmi más,

ha már idézni nem tudod magadtól,

marad csupán a csalfa hallomás.

De hogyha botfüled nem érzi mégsem,

hiánya készakarva mily hamis,

ne énekelj, az istenekre kérem,

daloddal engemet ne háboríts!

Hiába harsogod zuhanyszobádban,

kihallik az, s az égnek áll hajam,

amíg vacoghatok halálra váltan,

te énekelsz továbbra, gondtalan.

Bocsásd meg azt a reszkető kezemnek,

ha fals dalod miatt ma fojtalak meg.

2023. január 13.

Tanács küklopszoknak

A híres óriás zokog ma sorsán,

hiába volt a dolga egyszerű,

Odüsszeusz gonosz szemébe szúrván,

vakon maradt a balga egyszemű.

Ezért, ha lényed óriásnak érzed,

vigyázz nagyon, hogy el ne bízd magad,

hiszen kisemberek közé, ha tévedsz,

megal(l)omániád csak elragad.

Sosem lehetsz különb a másikánál,

ha készakarva életére törsz,

privát előnyt mohón hiába várnál,

azért neked se jár cserébe nörsz.

S ha majd kopognak újra tengerészek,

fogadd be őket éjszakára, kérlek.

2023. január 13.

Könyörgés

Milyen jövő felé közelg a létem,

vajon virágaim kinyílnak-e,

remegve térdelek ma ím elébed,

elér-e vézna lelkem éneke?

Felelj, ha tudsz, mi lesz velem tavasszal,

vetéseim vajon kikelnek-e,

vagy énreám a kék eget haraggal

borítod és elér pokol tüze?

Tudom, ha tettem én ezért belátod,

lehet, reménytelen feléd imám,

de pont a bűneim miatt kiáltom,

ne hagyd jövőm omolni kínpadán.

Taníts meg engem érted égni újra,

ne kényszeríts a balga háborúba!

2023. január 13.

Csörögefánk

Gyermekkorom csodás világát

idézi fel, amint a nagymamám

sütötte sparheltjén a fánkját,

emléksodorta, régi délután.

2023. január 14.

Míg neved dobogtat

Miként a fény szivárog át a ködben,

a múlt falán az arcod elmosódva

dereng fel és olyankor én ügyetlen

kapok felé, simítanék hajadba.

Habár a messzeség közénk feszülve

tetézi két karom hiábaságát,

de még belül szerelmi láz tüzelte

zsarátnokán pirong a régi vágy át.

Hiába múlt ezernyi holdas éj el,

ölelkezéseink tovább sajognak

a létezés erén a szenvedéllyel,

amíg a szívemen neved dobogtat.

Azóta őrzöm arcod elmosódva,

akárha lelkem egy darabja volna.

2023. január 14.

Farsangra várás

A tél utáni nagy vidámkodás

hiányzik és nem oltja semmi más

a szomjamat, csupán a tánc maga,

a csókod és hajadnak illata.

A februári víg ölelkezés

a görcsöket feloldja lágyan és

elűzi végre lelkeink felett

a szél cibálta, szürke felleget.

Kereng velünk a tarka maszkabál,

a láb pörögve hajnalig nem áll,

s mikorra tánca végre csendesül,

a kedves ájulón ölembe ül.

A vágy tavaszt igézve mámorul,

a jelmezünk, s ruhánk a földre hull,

szerelmi fészkeink kies zugán

a sárga Hold is elpirul talán.

2023. január 15.

A múlt varázsa

A múltkor erre járt a múlt kor,

idézve vissza lázas éveim,

közelre változott a távol,

s utána árja vágtatott megint.

Nyomán a vágyam égbe szökkent,

lebegve csókos éjszakák ködén,

letűnt szerelmeim köröttem

suhogtak újra, játszi könnyedén.

Ez óra véremet cibálta,

erében egyre-másra vágtatott,

de bánatomra mindhiába,

csupán kihűlt zsarátnokot locsolt.

Azóta visszavárom egyre

igézetét, de sajna nem jön el,

a múlt a vágyam elfeledve,

varázsa fellegén továbbszelel.

2023. január 16.

Cseréptörés

Magában áll a csorba tál,

pityergve bánja Borcsa már,

hisz oly sietve rakta le,

a széle eltörött bele.

De lám, a Borcsa korsaja,

akárha volna csempe ma,

van egy komoly gyanúm nekem,

e lány figyelme mint ilyen.

Mióta János arra járt,

reá lesett a kerten át,

azóta Borcsa kis keze,

s a szíve is remeg bele.

2023. január 17.

Halmazállapotok

Hűvös eső csepereg ma egész nap,

kedvet ölő kopogása behallik,

tompa a fény ölelése, a bánat

szürke ködén monoton vele ásít.

Lelkem a fellegeken lovagolna,

hogyha lesütne a néhai Nap rá,

nem pedig álmain összeomolva,

múlt nyaramat keseregve zokogná.

Míg idebent szomorogva a vágyam

régi szerelmeimet megidézte,

már odakünn az eső puha-lágyan,

hópiheként libegett a vidékre.

És amiként a világ kifehérült,

lelkem is egyre vidult vele zsongva,

néztem az ablakon át, mit az ég küld,

mint takar édeni leplet a búmra.

2023. január 18.

Szimptóma

Ha lényed épp a gőgöd egyre falja,

ha istenek közé valónak érzed

magad, s tetézve balgamód e bajra,

harácsolási vágyad is felébred,

gyanítsd okát, a parlamentben ülve

találtad önmagad, feledve múltad,

hatalmi mámorod, mi most emelne,

csupán hamis varázslatokkal áltat.

De mindhiába így sodort a véred,

hevén te nagyra vágyva bátorodsz most,

kihívod ölre háborogva léted,

hiszed, hogy árja üdvösebb jövőt hoz.

Pedig, ha tán szülőfaludba térve,

a régiek közé kicsit beülnél,

lehullna talmid és velük remélve,

a lényed átmelengne még a tűznél.

2023. január 19.

Skrupulus

A sors lehet kemény, lehet szerencsés,

hiszen kinek, s hogyan van az megírva,

következik belőle majd a kérdés,

a mennybe visz vagy égető pokolba?

Hiába faggatom, reám se néz ma,

a kocsmaasztalon megannyi bögre

ürült ki révedezve bánatomra,

de véle sem jutottam íme többre.

Jövendölőhöz én ezért betértem,

bogozza szét a sorsomat, ha tudja,

a pénzem ő előre kérte tőlem,

de gömbje sem felelt nekem bajomra.

Azóta minden éjszakán vesződök,

az angyalom kopog vagy épp az ördög?

2023. január 19.

Új cseréptörés

Cserépszavazhatott Athénban rég a nép,

elűzve így, kit arra méltatott,

hogyan lehetne mára visszahozni még,

megannyi van, ki adna rá okot.

De mert a jó cserépnek oly nagy ára van,

csupán ezért csak össze nem töröm,

a versem élein talán, ha megfogan

az átkom és a végtelen dühöm.

Habár tudom, hogy erre mégse mennek el,

de hátha kél szemernyi bűntudat

a rímeim nyomán, s a dölyfük elszelel,

puhítva végre gőgös arcukat.

Lehet, nevetsz azért, hogy ily naiv vagyok,

de hát, ha nem segít a verselés,

marad csupán, miként a régi, antik ok,

marad nekünk egy új cseréptörés.

2023. január 20.

Égi mantra

Csak ittam egyre én szelíd szavad,

akárha égi mantra volna,

pedig tudom, nekem nem is szabad

szerelmesedni angyalokba.

De hát a sors, a jó öreg kufár,

ha már felette volt a kék ég,

az égiekkel üzletelve bár,

elérte azt, hogy értem égjél.

Elérte azt, hogy én ma álmodón

fejem parázs öledbe hajtsam,

s e végtelen, varázsos alkonyon

alámerülj az ájulatban.

Azóta angyalom vagy és ezért

a sors adósa lettem én hát,

fizetve vissza néki kölcsönét,

beteljesítem égi mantrád.

2023. január 20.

Hold ezüstje

A Hold ezüstje visszahoz, szerelmem,

hiába bújsz előlem őszi éjszakán,

azért is újra vissza kell tereljen,

hiszen tenélküled meg is halok talán.

Ma nincsen arra szó, hogy én mit érzek,

miféle lángözön, mi így epeszt belül,

nem engedem, hogy elkobozza léted

az őszi éj, amint a lelkeinkre ül.

A csillagokba révedő szememmel

kereslek én azóta minden éjjelen,

remegve-félve suttogom, ne menj el,

hiszen ki is lehetne más a kedvesem?

Ömölve hull reám a Hold ezüstje,

szemembe híreket szitál felőled ő,

akárha hullna vén fejemre könnye,

amint szipogva súgja, nem talált elő.

2023. január 21.

Hiszen te...

Hiszen te százszorszépe voltál

varázs-szerelmetes meződnek,

engedd, hogy végre rajta most már

fülig szerelmesen heverjek.

2023. január 22.

Ének a szélben

Süvít a szél a téli kerteken,

a föld alatt magok remegnek,

komor világom arca vértelen,

keletre nézve egyre retteg,

vajon maradt-e mára győztese

a gőg csikarta háborúnak,

avagy csupán a lét szakad bele,

amint az ördögök vajúdnak.

Hiába, hát a balgaság ilyen,

rohan saját gomolyködébe,

nyomán csupán konok halál terem,

de mégis elszegődik érte,

a ten fiának esve mámorul,

üvölt az égre tántorogva,

amíg az égve-fájva ráborul,

s botor torán be nem takarja.

Lehet, ha majd eláll a balga szél,

a bősz hatalmasok lehűlnek,

s a föld alatt a mag megint remél,

ha végre vége már a télnek,

bolond világom újra álmodón

tekint le megmaradt fiára,

ki őt vigyázva, féltve, józanon

remélt, s nem énekelt hiába.

2023. január 22.

Szerelmetes virágom

Be messze jár szerelmetes virágom,

a szirma vajh, azóta nyílik-e?

Kereshetem, hiába, nem találom,

elült a fák mögött az éneke.

De mert a lelke fellegekbe vágyott,

hamar feledte érte kertemet,

azóta már nem ültetek virágot,

a régi engem úgyis elfeled.

Ezért nem öntözök, nem is kapálok,

csak összetört magányom ásom el,

nem álmodok fülig szerelmes álmot,

ha jő a reggel, úgyis elszelel.

Azóta megkeményedett az arcom,

de itt belül, mi az mi várna sajgón?

2023. január 23.

A végzethez

Ha lángolón a két szemedbe néztem,

mosolygtak onnan éji mandulák,

akárha lenne édes égi végzet,

tekintetükkel úgy öleltek át.

Szerelmem érted áradó folyó lett,

a partja közt vadul feléd futok,

neved kiáltanám, s hogy én mit érzek,

kimondanám, de hangom elfagyott.

Hiszen valód azóta másnak adtad,

magam maradtam árnyaim között,

nem alszom és nem álmodom miattad,

csupán a lét komor fokán ülök.

De még hevén a vágy utánad éget,

hiába hát, ilyen csalárd a végzet.

2023. január 24.

A büszkeséghez

Kerékbe törve mára minden élhető,

tanítanál, de arra tébolyult erő

telepszik és a kéje rajta mámorul,

kisemmizetten, égve tántorogsz alul.

Hiába perlekedsz, hiába kérdezel,

talán eléred azt, ha gúnyosan felel;

ne szólj, ne lázadozz, viseld a sorsodat,

amid ma birtokolsz, csupán csak annyi vagy!

Pedig tebenned él megannyi láz-csodád,

amit konok parancsolód nem élhet át,

amelyre meg sekély tudása nem fogan,

vakon reméli, már örök hatalma van.

Gerinctelen világod éneden kutat,

a káoszán letörli minden álmodat,

de mindhiába fújnak orv szelek feléd,

ha ott belül kitart a vágy, s a büszkeség.

2023. január 24.

Júdás ezüstjei

Apostolok között a bűnös egy

eladta Jézusát a kénynek,

ezüstjeit hiába bánta meg,

a csókja mindörökre éget.

A lelke sírva-félve reszketett,

reménye fogyva bár, de tudta,

hamar következik reá e tett

saját nyakán kötözte hurka.

Dobálta szerteszét ezüstjeit,

de összegyűjtve azt a vének,

cserébe földre alkudoztak itt,

nevezve róla Vérmezőnek.

2023. január 25.

IV. Béla

Tatárok által összedúlt honunkat

kaparta össze ő a semmiből,

s Budán emelt a hegyre büszke várat,

azóta áll, s Dunára tündököl.

2023. január 26.

De mert...

De mert a méla Béla léha volt,

esett a hírnevén e béna folt,

Amálka nem találkozik vele,

bizony lehet, talán azóta se.

2023. január 27.

Oldódás

A vágy egész napon gyötört utána,

a lelkemen csomót kötött a bánat

nem ettem és nem ittam én miatta,

ugyan miért kacsint felém, ha várat?

A délután kecsegtetett reménnyel,

hihettem én, hogy este majd enyém lesz,

de már az alkonyat borúsan ért el,

nem érkezett, szerelme ó, be kétes.

Hiába vártam, álmatag magányom

csalódva reszketett belül, remegve

hevertem át a délutánt az ágyon,

akárha kárhozat hajója lenne.

De lám, a búmat elfeledni vélem,

megérkezett a Holdas esti fényben.

2023. január 30.

Az út porába senki sem marad

Mikor mutatja meg valódi arcát

hevén az égre-földre esküdő,

a jellemét megismered, vagy arrább

veszíti ócska talmiját el ő?

Az arca mára már igen szederjes,

kezét kitartja, megremeg bele,

hiszen tudod te, színlelése kétes,

de szánakozva játszol el vele.

Előbb az istenekre kérne téged,

csupán kajára adj, ha tudsz neki,

utána látod ám, sietve lépked,

s a kocsma mélye gyorsan elnyeli.

Te meg csak egyre nyugtatod magad,

az út porába senki sem marad.

2023. február 1.

A vén kurafi dala

Legénykoromba' nyalka voltam én,

leányokat faló, betelhetetlen,

de jött a sok tapasztalat mögém,

s öregkoromra lám, remegni kezdtem.

Mivégre kornyadozzak ily fakón,

netán csupán a léha múltnak éljek,

hiába áll kitárva bungalóm,

ha ajtaján a nők belépni félnek?

Talán a vérnyomásom oly magas,

hogy ily szelíden óvva féltnek engem,

vagy épp a régi csalfa hírem az,

miért kerülnek ők ilyen hitetlen?

De hála, butykosom velem maradt,

s elűzi minden aggodalmamat.

2023. február 2.

Diákkoromban...

Diákkoromban azt tanultam én,

ugyan hiába ráncos az, ki vén,

s talán a nagykabátja is kopott,

köszöntsem azt kiáltva; jó napot!

2023. február 3.

Olvadásra várva

Kiült a jégvirág a lelkem ablakára,

hideg-fagyos szerelmeden ködöt kutat,

talán a víg nyarunknak ennyi volt az ára,

kereshetünk magunknak újra álmokat?

A lázas éjszakák, be gyorsan elszaladtak,

habár a pernye még a szélben itt kereng,

a régi lángolása elcsitulva hamvad,

te fent az égben élsz, de én azóta lent.

A téli szél jeges hiányodat süvölti,

kisepri mindenem, nyomán üres vagyok,

az ingemet szakítja, s egyre azt üvölti,

felejtsem el varázsod és a tegnapot.

Hiába, mert valód fagyott agyamba égett,

ha jő az új tavasz mögött az olvadás,

kilépsz belőle és szerelmem újra éled,

s a régi vágyainkra vár a folytatás.

2023. február 3.

Téli varázs

Téli talány jege csillan az ablakon át a szemembe,

hívogatón jelez értem, akárha világa ölelne,

úgy csal a hóra, ropogja a lábam alatt fel az égbe,

járom a táncot e jégcsapokon citerázta zenére.

Angyalok éneke csendül az est lebegő peremén át,

csillagokon parolázik az égen a Hold puha fénye,

mintha ma éjszaka tölteni kellene végre a vágyát,

úgy forog által az égen, omolva a kozmosz ölére.

2023. február 3.

Szerelmetes Katám

Katám szerelme egyszerű dolog,

hiszen nem osztja senkinek sem ő,

de hát a szívem érte úgy dobog,

akár dobon szokott a dobverő.

Hiába járok este arra én,

behúzza függönyét, amint lesem,

pedig tüzem vadul miatta ég,

kemény marad, nem oldja semmi sem.

Minap kezembe kapva zsoldomat,

vidáman éltem épp világom én,

de látom ám, Katám felém mutat,

vonása enyhe, integet felém.

Futok feléje fűzfabokron át,

hiszen Katám ma végre újra hív,

karomba zárva érzem illatát,

mögötte bájos arca tiszta pír.

Amint ölelve tartom, érzem ám,

kacsója vágyakozva átkutat,

megállapodva farzsebem zugán,

kicsiny kezébe vette zsoldomat.

2023. február 4.

Borongva...

Borongva, éji fellegek nyomán

köszönt reánk megint a télvíz,

tavaszt akartam én, de jobbadán

a hócipőm, mi majd feléd visz.

2023. február 5.

Álarcaink mögött

Cserélve arcaink, az évek egyre telnek,

kemény vonásaink, olyankor elpuhulnak,

netán a könnyeink, ha végre hullni mernek,

eladjuk ördögöknek azt, a rút pokolnak.

A maskaránk cserélhető, akár a lelkünk,

ha kell, szemérmesen behódolunk a mának,

hiszen, ha már a régi jellemünk is eltűnt,

miért ne adjuk álmaink mi ráadásnak?

Ha már csupán megalkuvás e rongyos élet,

miért ne játszanánk a színpadán szerelmest,

de lám, a csalfaságaink miatt mivé lett

e tarka báli éjszakára hervadó est?

Velünk a balga maszkabál vajon hová tart,

a táncaink nyomán mivé silányulunk még,

vagy újra megmutatjuk azt, mit ér az álarc,

ha majd letépve már szemünk az ég felé néz?

2023. február 5.

Glóriád előtt

A gyermekét az anyja, s apja féltve

terelgeté a férfilét felé,

olyan vigyázva, úgy vezettem én be

szerelmem izzva glóriád elé.

Amíg te fancsalogva méregetted,

sután, torokszorulva álltam ott,

habár belül remegve égtem érted,

de nem mutattam, úgyse láthatod.

Midőn korán a szűrömet kiraktad,

azóta sajgva járom én utam,

taszítva lelkem éji kárhozatnak,

csavargom át a létem egymagam.

Remélem egyszer újra értem intesz,

s szerelmem árja végre tengered lesz.

2023. február 6.

Gátszakadás

Akárha túsza volna önmagának,

vadul csapott le tomboló haragja,

dörögve törte át tövén a gátat,

s a búzaföld halón nyögött alatta.

Fölötte szürke fellegek rohantak

a holdtalan, vad éjsötéten úszva,

hiába, nem maradhatott ma rabnak,

a földemet gazul, dühöngve dúlta.

Az ébredő Nap úgy talált a tájra

akárha óceán fölött lebegne,

de lent keresve sem talált magának

hová leléphet, egy kicsiny szigetre.

Minő erő szorult az áradatba,

ha mára mindenünket elsodorta?

2023. február 6.

Szűk telünkre

Habár a tél ma még velünk vesződik,

de már pakolja egyre holmiját,

tavasz közelg amott, s a hegytetőig

szorítja porladó, fehér havát.

De éjszakára még fagyot lehelve

velünk a csillagokba réved el,

ne bánd, hisz őt az istenek kegyelme,

ezért fizette és fogadta fel.

Viszont idén alig futotta hóra,

szelén csupán a szürke sár dagadt,

akarta bár, de hát hiába várta,

nem érkezett az égiek miatt.

Köszönj, ha távozóban integetne,

s vidulj e szűk telünk ködét feledve!

2023. február 7.

Egy guberálóért

Viselte élte láncait szerényen,

ezernyi gondja közt sután matatva,

kukák fölött hajolt a szürkületben,

kalácsra néki még sosem futotta.

Valója múlt ködében elmosódva,

kiégve ballagott mögötte sorsán,

nem álmodott, csupán komor napokra

szitált a szürkeállománya bénán.

Hitét cipelte, mint vizes kabátot,

ne lopj, ne ölj, ne légy parázna, léha,

s fizetve érte mindenütt a vámot,

maradt a lelke végleg egymagára.

De már e tél fagyát a vézna teste

örökre átölelve sírba vitte.

2023. február 8.

Álarc nélkül

Mi lesz velünk, ha maskaránk a sors letépi,

hideg szelébe szemlecsukva nézhetünk,

a büszkeségre hogyha ráfagyott a régi,

acsarkodásainkban elvadult hitünk?

Ha majd a lelkeinken álca sem segít már,

időnk kitöltve baktatunk a rév felé,

eszünkbe jut vajon, ha készen áll a leltár,

milyen reménnyel állhatunk urunk elé?

Midőn a múlt kevély dagálya hull fejünkre,

marad szemernyi szánalom nekünk talán,

vagy elfeledve fordulunk a mély gödörbe,

amely kiásva áll botor kezünk nyomán?

Hiába, bűneink alatt kileng a mérleg,

a tetteink után a súly igen nehéz,

tovább cipelni nem lehet, velünk a végzet

elillan és a múlt ködös homályba vész.

2023. február 8.

Partitúra

A tél se hűti már le ébredő szerelmem,

vadul dobogja szerteszét a partitúrád,

de mindhiába vágtató a vér eremben,

ha lábaimra nem való a parti túrád.

Sürögtem én eléd, akár az éji lepke,

naponta vallomásomat feléd rebegtem,

de jaj, tekinteted reményeim leverte,

lazán, fölém emelkedett a fellegekben.

Le lázamat se hűti már cudar szeszélyed,

hiába lettem ím, öreg legény azóta,

bejárom érted én a mennyet és a mélyet,

öreg botommal egyre csak feléd kopogva.

2023. február 9.

Illataid

A bánatommal ím, feléd futok,

az éjszakáimat vad és konok,

miértek árja fájva gyötri át,

de hajnalodnak érzem illatát.

A merszeimnek oly nagy ára lett,

azóta bár halott a régi tett,

azóta nélküled vagyok tovább,

de még hajadnak érzem illatát.

Viseltes álmaim porolgatom,

de mára messze jár az alkalom,

a csókjaid hiánya járja át

a lelkem, ámde érzem illatát.

A múlt nem oly sokára elkever,

de bájodat sosem felejtem el,

akárha még szeretne, úgy fon át,

lehintve rám varázsod illatát.

Talán a föld alatt se változik,

leszáll velem, s lebegve andalít,

fülembe súgja, vége, nincs tovább,

s teríti rám szerelmed illatát.

2023. február 10.

Möbius-idők

(fiamhoz)

Mikor karod kinyújtva álltál,

emeltelek, s öleltelek,

hiába, negyven éve immár,

meleg nyarak, hideg telek.

Ha néha erre jársz, az ünnep,

olyankor újra az vagyok,

ki rád vigyázva úgy tekintett,

akárha volna angyalod.

Ma már az éltemet te féled,

de nincs időd, a sors kemény,

rohansz tovább az emberélet

vihar cibált fedélzetén.

De tudd, naponta visszavárlak,

karom feléd ma nyújtom én,

a gyors idő hiába vágtat,

beléd kapaszkodom telén.

2023. február 11.

Parányi sóhaj

Szerelmed engem úgy hevít tüzével,

akárha volna megpakolva kályha,

ezernyi voltja izzva minden éjjel

belém hasít, miként szokott a rája.

A szívem is megáll belé dobogni,

aléltan ájulok reád, miközben

neved sikoltom, ám hiába, ennyi

marad neked csupán csak énbelőlem.

S ha így, torokszorultan eltemetnek,

talán a hant alól parányi sóhaj

felülkerül, netán dalol fülednek,

s elandalít megint szerelmi szóval.

Olyankor azt mohón szorítsd magadhoz,

felőlem az sajogva híreket hoz.

2023. február 12.

Elherdált jövő

Ha még parázslik annyi tűz a mában,

hogy újra felhevülve, lánggal égjen,

zsarátnokán az eszme kelne, bátran

fürödne még megint tekintetében.

De íme, szemlesütve álldogálunk

a bűneink mi tétován tetézve,

s e balgaságra nemsokára ráun,

utódainknak árva nemzedéke.

Hiszen mi mindenük mohón feléltük,

kifosztva, dúlva adjuk át a Földet,

amit galádul ellenükre tettünk,

nem érdemel bocsánatot, szemérmet.

Üres fohászaink az égig érnek,

alatta sír a bús halotti ének.

2023. február 13.

Olvadáspont alatt

Negédes arcodon csak álarc

jegén csiholt kedély a vágy,

erőfitogtatás e párharc,

neked kaland csupán az ágy.

A maskarád mögé belátok,

tudom, vadul remegsz belül,

de nem mutathatod világod,

takargatod kegyetlenül.

Kiadni félsz talán valódat,

ölelni is csak úgy ahogy

szeretsz, mi lesz veled, maholnap

beléd karolni mondd, ki fog?

De hát a jelmezednek éle

olyan kemény, akár a kő,

nem oldja azt le semmiféle

jeget melengető erő.

2023. február 13.

Tavasz kereng

A kert felől madárrajok

csirip-csiripje pezsdül,

varázsos égi dallamot

a sok begyes miként szül,

lenyűgöződve hallgatom,

a lázam egyre feljebb

tüzelve, téli bánatom

nyomán azonnal enged.

A bokrokon tavasz kereng,

rügyet fakaszt az ágon,

a bimbaján szerelmemet

ma este megtalálom,

nem engedem, nem én, soha

megint a télbe futni,

szemembe ég a foncsora,

nem is hagy ím aludni.

Körülrajong, belém harap,

hevíti egyre vérem,

a vágyaimnak enni ad

a mámorult, vad éjben,

midőn a hajnal érkezik,

csupán a pernye száll szét,

s szitál a bokrok ágain,

pirulja éji vétkét.

2023. február 14.

Őszi sár

A fonnyadó virágaim között az őszben,

letűnt szerelmes álmaim bogoztam éppen,

s a barna-sárga lomb alatt a márga sárban

ölelkezéseink kihűlt nyomát találtam.

Az ősz azóta vágyainkat elsöpörte,

hiába van neved kopott falába vésve,

lehűlt a láz, a kerti kispadunk üres már,

ma rajta jobbadán a nyirkos alkonyat vár.

Pedig, de szédülőn öleltük át szerelmünk,

zsarátnokán megannyi láng kihunyva eltűnt,

a lépteink az őszi köd sarába gyűrte,

nyomát a sárguló avar takarja hűlve.

2023. február 15.

Mutáció

Elébb olyan fehér a tiszta éned,

akárha volna éji hólepel,

amint a pirkadatkor arra ébred,

mi búskomor világokat lep el.

Delén vakon hiszed, te más leszel majd,

megalkuvás nem oldja lelkedet,

amerre jársz, a boldog öntudat hajt,

remélve azt, hogy éltetik neved.

A napra nap, s az évre év jön egyre,

magad felé hajolva két kezed

bepiszkolod, s az álmaid törölve

az ingovány letépi jellemed.

Akart korod, s a messiása voltál,

de lám, igen sivár maradt a leltár.

2023. február 15.

Lázas éj

Szerelmem úgy csobog feléd ma,

akárha volna láza forrás,

amely szelíd folyódba futva

ölelne, mint ezernyi sodrás.

Akárha volna elfogódott,

kamasz diákja iskoládnak,

ki elpirul, mikor megoldod

övét a lenge pongyoládnak.

Szemedbe nézve szédülésem

repít a kozmoszod terébe,

forogva csillagok ködében,

hevén beléd karolva égne.

Ha majd az éj lebegve eljő,

s teríti ránk a kéj palástját,

a Hold körött megannyi felhő

leselkedik le fátyolán át.

2023. február 16.

Celebimádat

Naponta megnyilatkozik,

hajolva jobbra-balra,

agyában egy celeb lakik,

de már le sem tagadja.

Kimondja ő a nagy tutit,

hogy élj, hogyan szeretkezz,

imádod azt ahogy butít,

ahogy befalja lelked.

Hevülten üdvözíted őt,

a lájkjaid nyomod csak,

hiába mondja felmenőd,

milyen sötét bolond vagy.

Torokszorultan álldogálsz,

ha látod őt az utcán,

a sóhajod felé fohász,

önérzeted, ha fogytán.

De hogyha unja őt a plebsz,

s kukába hull a jelmez,

ne félj, nyomán nyugodt lehetsz,

jön új, akár a termesz.

2023. február 17.

Álomhatár

A végtelenbe néma alkonyok

vonulnak és velük magam vagyok,

kit átölelve elsodornak,

a régi képeikre révedek,

amint utószor égve fürdenek

lebukva fényködén a Napnak.

Terítve köntösét a félhomály

csupán a méla pillanatra vár,

s elandalítja végre lelkem,

csatáim egyre halkuló zaját

kiszűri és a langyos esten át

tücsökzenét terít szelíden.

Fölébe már a Hold karéja ül,

kikandikál a csillagok közül,

leszórva színezüst varázsát,

szemem nehéz, csukódik álmosan,

amint a lét alélva átzuhan

a még való, s a vélt határán.

2023. február 18.

Visszaváró

Be megragyoglak és talán megéglek,

ha majd gomolyködén e szürke télnek

a Nap megint felülkerülve ontja

a fényeit komor, fagyott borúmra.

Amint a szél szelíd, cirógató lesz,

s leül megint közénk a régi vátesz,

soványka kis kezed kezembe adja,

virágokat fonok sötét hajadba.

Az esküvőnkön angyalok dalolnak,

negédes íze lesz megint a bornak,

kesernyesége illan el, tüzének

mi engedünk, ha vége majd e télnek.

Tavaszra vissza kell ezért találnod,

karomban ringatózva minden álmod

beteljesül, de hogyha mégse jönnél,

marad nekem tovább a jéghideg tél.

2023. február 19.

Balaton közepén

Tutajom Balaton közepén

lebeg és utazom vele én,

Badacsony hegye rám mosolyog

borain hamarost berugok.

De az én tutajom megakadt,

Balaton vize majd elapadt,

evezőm oda már, letörött,

tutajommal alá merülök.

Ma a víz csak a térdemig ér,

kijutok szaporán gyalog én,

mialatt vedelem boromat,

tutajom siratom, s magamat.

Hisz az én Karolám odavan,

a Jenő ölelé szorosan,

tutajom, s a babám feledem,

vigye hát el a víz sebesen.

2023. február 20.

Erzsébet hídon át...

Erzsébet hídon át, ha én Budára hajtok,

akárha tartanék bután a Gellért-hegynek,

de nagy szerencsém volt, az út csak elkanyarlott,

hiába hát, az angyalok nagyon szeretnek.

2023. február 21.

Nászéj után

A rezdüléseid figyeltem éjjel,

amint az álmaid fonódtak egyre,

az arcodon megannyi rebbenéssel,

aludtad át a pirkadást sietve.

Alig maradt pihenni röpke óra

ölelkezéseink miatt, a hajnal

madárdalával érkezett, s a tóra

leszállt ezernyi lúd vidám zsivajjal.

Szemed kinyílt, a szád mosolyra görbült,

tekintetem tekintetedbe olvadt,

a vágy megint üzent, hiszen ki sem hűlt,

hevítve még a két szerelmi tolvajt.

A kisszobánknak ajtaját bezártam,

s a vágy alig csitult a nászi ágyban.

2023. február 21.

Vérválasztó

Nagyon sokan mi Ábelek maradtunk,

a Káinok pedig mohón legyűrtek,

nekünk ma Pesten áll a sátrunk,

miközben ők furán Budára gyűltek.

De így akartuk ezt, mi mindenünkkel

alávaló rebellisek vagyunk csak,

a kézfogás ma szemlesütve tűnt el,

az asztalunkra már kemény ököl csap.

Mi csak temetjük egyre árkainkat,

hisz ostobán a partjain rekedtünk,

üres zsebünkre mára senki sem kap,

amink maradt csupán csak annyit érünk.

Ha néha-néha mégis udvarolnak,

köszönd olyankor azt a voksaidnak.

2023. február 22.

Vérnarancs

Ha kell neked ma antioxidáns,

a vérnarancs, mi adhat azt neked,

egészséged nem éri semmi gáncs,

ha éltető gyümölcseit eszed.

2023. február 23.

Lelkünkbe írva

A múlt ködén megannyi kép dereng át,

szorítva szívemet gomolyködével,

a boldog éveim romantikáját,

megélem újra mind elém letérdel.

Szerelmeim között kutatva lágyan

elöntenek megint az érzemények,

felülkerül buján a régi vágyban,

miként öleltelek remegve téged.

De lám, az évek egyre-másra teltek,

idő borítja fátylait szomorgva,

azóta csendesek nyomán a kertek,

a csókjaidnak ím se híre-hamva.

Hiába hát, ez így esett, akárha

beírva lenne lelkeink falába.

2023. február 23.

Hajójegyek

A lámpafényen átszivárg a teste,

kirajzolódva lenge fátyolán

az arcvonása vágyamat kereste,

s meg is találta végre, jobbadán

a torkom elszorult, amint a karja

fonódva átölelt, s ölembe ült,

a pongyolát, mi bár alig takarta,

lefejtve vágyam égve teljesült.

Napok, hetek csak egyre-másra teltek,

s mi átölelve minden éjszakán

kerestük éji mámorát a testnek,

lerészegedve csókjaink borán.

Levélperegve vége lett a nyárnak,

ölelkezéseinkbe bú vegyült,

a sorsaink különb mezőkre vágytak,

mi több, külön-külön hajóra ült

kijózanodva lelked és a lelkem,

de mert jegyünk a távolokba szólt,

fogunk szorítva bár, de jólnevelten

mi elfogadtuk azt, hogy ennyi volt.

2023. február 23.

Hóvirág

Tél szorítja még a tájat,

bár az enyhülése várat,

kandikál a hóvirág,

mintha testet öltve végre

szítna vágyat új reményre,

szórva szét az illatát.

Bimbaján tavasz közelgve

jó előre rád üzenne,

nyisd a szívedet hamar,

hófehér virága végre

ringatózva és igézve

új szerelmeket kavar.

És az esti félhomályban

nógat egyre, hogy te bátran

átkarold a kedvesed,

s ajkait ma ajkaiddal,

égető parázsaidal

jobb, ha megpecsételed.

2023. február 24.

A fűszerek királya...

A fűszerek királya lett a krókusz,

hatása ősidőkbe nyúlt találmány,

bibéje gurmanok kereste ópusz,

közismertebb nevén nevezve sáfrány.

2023. február 25.

Csillapultan

Amíg a láz feszíti tettre tested,

ne tékozold el ostobán a múltra,

a fellegek felett jövőd kerested,

dacolj, hiába vág a hámja húsba!

Ne tétovázz, ha ellenedre kelnek,

a kardodat ne hagyd bután hüvelyben,

emeld, mutatva azt az égieknek,

veled maradt, ha kell a harci szellem!

S ha véget ér tusád a marconákkal,

a láz marad csupán ezer sebednek,

az is lehet, neved magasba szárnyal,

utódaid ma még reád köszönnek.

S amint rakódnak évre majd az évek,

el is felednek, elkeverve téged.

2023. február 25.

Ruhák a szélben

Hová siettek el rohanva mind a boldog évek,

lebegve madzagán a hófehér ruhák keringtek,

ahol még súlya volt a mondatokba szőtt szavaknak,

ha tán tudod, derék barát, no mondd, hová szaladtak?

Minő konok vihar cserezte ily keményre arcunk,

az álmainkra mily komor világ keserve áradt,

talán hatalmas Istenünk a bűneinkre ráunt,

apasztva víg erőnk, lohasztva tengerén a vágyat?

Szerelmi vallomásaink csupán hamiskodások,

hazug varázsuk íme, hull az őszülő fejünkre,

vagy ez csupán a régi vétkeink csiholta átok,

amely kivédhetetlenül nyakunkba ült örökre?

De még talán a balga lelkeink kimenthetőek,

tavaszra égi langy esők megint fehérre mossák,

s a lét zsinórzatán, miként fehér ruhák, keringnek,

szerelmeink a május éjszakákra visszakapják.

2023. február 27.

Ökörnyál

Csupán a pókok őszi lasztminutja,

amelyre szállva száz határon át,

a téli fagy miatt kalandos útra

emelkedőn találnak új hazát.

2023. február 28.

Néma ragály

Félelem árad a gőgje nyomában,

nincs hova futni előle tova,

féktelenül kaszabolva, pofátlan

ömlik eléd agyafúrt vigyora.

Nincs se szabály, se paragrafus immár,

nem köti semmi kezét, letarol,

vetkezi régen adott szava gátját,

megszegi mind, mit előbb szavatolt.

Terve csak egy van, a trón, ami vágya,

játszani fontos okost, amidőn

hajtja a bölcseket is rabigába,

nem marad egy se szabad levegőn.

És ez a csürhe ma kullog utána,

nincs, aki szólna; elég uram, állj!

Omlik a földre előtte a gyáva,

s terjed a kényben a néma ragály.

2023. február 28.

Mindenek felett

Be messze jár ma már ködén a régi trojka

uszálya Gorbacsovval elszelelt a múltba,

hiába volt megannyi látomása, terve,

az új vezért csupán revansa érdekelte.

De mert a nagy világ körötte tétovázott,

kiült agyára újra mind a régi átok,

uralni mindenek felett szerette volna

dicső honát, mi mára össze volt omolva.

Ezért vadul tüzet rakott a Don-kanyarban,

a gőgje lelkeket tiporva, mámorultan

rohant le lelkeket, temetve mélyre békét,

halálba küldve benne újra nemzedékét.

Akárha volna mindenek felett a cárja,

jogot, szelíd szerelmeket tiporva sárba,

akár a gólemek között az egy, magaslott,

s hörögve, dúlva nemzetekre rontott.

2023. március 1.

Szelek

Fehér porát a februári szél

szemembe szórja még sietve,

hiába múlt ilyen korán a tél,

maradna, hogyha még lehetne.

De már amott közelg a március,

melengető, szelíd szelével,

övé a tér, az égi pulpitus,

s szaval megannyi kellemével.

Teríti langyulón a kertemet

ezernyi csábos illatával,

varázsa táncolón telet temet,

amint csapongva légbe szárnyal.

Uszálya boldog álmokat sodor

a csillagok mesés porából,

kicsit talán kacéran udvarol,

de bája szebb a februártól.

2023. március 2.

Ciklus

Kövek között a gyors patak

minő varázsosan szalad,

vizén az ébredő tavasz,

akár a szertelen kamasz,

ezerfelé csapongva kap,

alatta surranó halak

vadul cikázva játszanak.

Szelíd folyóba fut tova,

de már erő a hömpölye,

felette még be tétova

a hajnalok gomolyköde,

ömölve rá takarja bár,

de felszakadva pöndölye,

amint a napsugárra vár,

madárzsivajt kever bele.

Mikorra tengeréhez ér,

hatalmas árja szétterül,

no lám, a fürge vékony ér

minő vizek közé kerül,

kavarja szét a tengerár,

belőle fellegekbe száll,

miből lehullva újra már

megint a gyors patakba áll.

2023. március 3.

Mazsolák

Mazsolát eszem és boromat

iszom én, a borús napokat

ezalatt hamarost feledem,

ilyen ím, az igaz szerelem.

Csupa csók, csupa báj, csupa kéj,

nem is ér utol így a fekély,

remegőn ölelem derekad,

mialatt figyelem szavadat.

Mit akarsz, lerakom teeléd,

gyönyörű alakod tüze ég,

kipirul mire hajnalodik,

ajakad bele mámorodik.

Mire felkel a Nap, pihegünk,

ropogó mazsolát szemezünk,

fut a lét, tenyerén utazunk,

ölelünk, vigadunk, borozunk.

2023. március 4.

Függönyén az éjszakának

A függönyén az éjszakának

leselkedik buján a vágy,

kacsintva bár magára várat,

de hívogatja már az ágy.

A sóhajod remegve, lágyan

ölelkezik kalandozón,

az éj mögötti kisszobában

megannyi álmot összefon.

A pirkadatra már a vérem

pirosra kente lepledet,

sebesre horzsolódva térdem

szünetre várva reszketett.

Mivel kegyelmedet nem adtad,

következett a végzet el,

ki függönyén az éjszakának

leselkedik, az így felel.

2023. március 5.

Megannyi harcnak...

Megannyi harcnak és csatának

ezernyi súlya volt a kánon,

de mégse ette őt a bánat,

ha estre kelve szólt a kánon.

2023. március 5.

Éji katlan

Megannyi éjszakámon át forogtam,

idézve arcvonásaid remegve,

karomba visszavártalak, titokban

szerelmem égető öled kereste.

De mert csupán a vágyam űzte éned,

kacagva elfutott valód előlem,

nem ér e rémes éj azóta véget,

a színpadán a vágyam ég erősen.

Mikorra hajnalodna, újra indul,

repeszti szívemet sötét uszálya,

amint teríti rám konok bolondul,

s takarja arcvonásaid homálya.

Azóta ím, örök rabod maradtam,

bolyongok egyre éji katlanodban.

2023. március 6.

Szelíd idők

Vasárnapon, midőn megállt az élet,

unatkozón nyafogtam én anyámnak,

be messze járnak, ó a boldog évek,

esélye sincs a nagy panaszkodásnak.

Hová szelelt a béke íze innen,

mivé fakult, a csöndje merre jár ma?

Rohan velünk a gyorsuló időben,

remegve, félve háborúra várva.

Mi lett a régi, bölcs vasárnapokkal,

miken ma is nyafogni volna jó még?

Mohó korunk a végzetébe nyargal,

fölötte oly sötétedő a kék ég.

De hát mi adtuk át az ördögöknek

a lágyan olvadó, szelíd időket.

2023. március 7.

Kürtszóra várva

A vánkosomra ősz fejem lehajtom,

kifáradón a rengeteg gonosztól,

be nem jöhet ma senki már az ajtón,

hol angyalom reám vigyázva posztol.

A nagy csatáknak íme, mára vége,

a kardjaink hüvelybe dugva hűlnek,

ma egy kicsit reánk köszönt a béke,

akárha lenne bármiféle ünnep.

Pedig csupán a lelkeink halódnak,

a bárdolatlan énjeinkre fájva,

remegve, meggyötörve ráomoltak,

temetve mindenünk alant a sárba.

De hajnalodva újra harci kürt szól,

s megindulunk a balga vágyainktól.

2023. március 8.

Rezzenetlenül

Az út porán magányosan barangolsz,

kutatva mérgeid mohón kiittad,

de mind, amit reád emelt a rút sors,

a kőszíved miatt lazán kibírtad.

Nem is puhult az éveid során meg,

dacolva vert tovább ezer viszállyal,

nem engedett szirének énekének,

kitartva akkor is, ha dőlt a támfal.

A rezzenetlen arcodon vad évek

megannyi girbegurba árkot ástak,

nem égtek arra holmi szenvedélyek,

nem is puhult bohó szelén a vágynak.

De lám, szülőfaludba visszatérve,

szemed homályosan tekint szülédre.

2023. március 9.

Érted nem

Az álmain reménykedő vagyok csupán,

ki égni mert pokol tüzén hitéért,

akit sötétedő jövője hajnalán

kemény bakója vérpadára kísért.

Kinek hiába szólt a harci harsonád,

a fegyverét a földre dobta arra,

nem ontva vért, a frontodon nyugodtan állt,

üres kezét emelve fel magasra.

Tudom, talán nem is temetsz el engemet,

hanem halomba gyűjtenek, magasba,

alá csiholva mérhetetlen, nagy tüzet

rakatsz, amelyben testem ég lobogva.

De hát a lelkemet nem éred el soha,

pipiskedel, hiába, mégsem érsz fel,

fejedre ócska háborúd komor jaja

vad üszkeit teríti bősz hevével.

2023. március 10.

Kétes hagyaték

Keserveink ma gombamódra nőnek,

tanúiként a felborult időnek

okoskodásainkra ráfizetve,

nem is jutunk apánk után a mennybe.

Vagyunk csupán letűnt, silány mutánsuk,

nem érdemeljük őseink nevét meg,

az ördögöt bután vigadni hagytuk,

de érte majd utódaink fizetnek.

Felélve mindenünk, amit csak értünk,

mulyán, tanácstalan tekingetünk csak,

hiába, hogyha már a vágy is eltűnt,

maradhatunk örökre átkozottak.

Ha sárgolyód fiad kezébe kapja,

hamar felejti majd, ki volt az apja.

2023. március 11.

Őszi éjszakán

Tanúm az ég, nagyon szerettelek,

de mert nekem nagyon kemény szíved,

keress te mást, ki azt puhítsa meg,

amúgy sem én vagyok való neked!

Miért legyek megunt, kivert kutyád?

Kinek, ha kényed olykor enni ád,

csaholni kell kegyes szerelmedért,

de csalfa lelkeden kemény a vért.

Miért lihegjek én nyomodba, mondd?

Hiszen veled nekem megannyi gond

az életem, merő reménykedés,

tudom, neked babám ez oly kevés.

Viszont a sors kemény, örök talány,

miként szokott, a csábos utcalány

feléli teste bájos íveit,

varázsa múlik és nem andalít.

De tudd, hogy újra ott leszek neked,

ölembe majd lehajthatod fejed,

s a könnyed is törölgetem talán,

ha átölelsz az őszi éjszakán.

2023. március 12.

Ingovány

létem

oldja már

a kéneső

és menthetetlen.

Míg

belül

remény kel,

lebontja azt

kívül a kétség.

Majd

a sár

dagadva

ingovánnyá

szélesül, s lehúz.

rólad

álmodom

továbbra is

magányom mélyén.

2023. március 12.

Karvalyok

Ma este fáj a minden és a semmi,

a lelkemen lyukat szakít a csend,

de nincs erőm sebére gézt tekerni,

felette karvalyoknak árnya leng.

Kavargva húsomért verekszenek meg,

a csőreik kemények, élesek,

esélyt sem adva már a földi létnek,

vadul visongja mind a végzetet.

Cibálva százezer darabra tépnek,

a véremet magukba szürcsölik,

mutatva tüntetőn pokolnak, égnek,

ma ők a rend, a kény, a vágy, s a hit.

Utána mind a fészkeikbe térnek,

hol egyre zeng a győzedelmi ének.

2023. március 13.

Szünnap

Az életem sorát világom írja,

a szélsodorta, elszakadt papírra

a rímeit sorolja egyre-másra,

akárha lenne bármi ráhatása.

A sorsomért az angyalok felelnek,

csak ők, kik önthetik belém a lelket,

jövőmet ők terelgetik sürögve,

nem engedik henyén az ördögökre.

Pedig topognak ám a mord patások,

foguk csikorgva, bárha mind a vásott

világaimnak ócska széltolói,

de mégse tudnak ím, pokolra vinni.

Viszont az angyalok nagyon szeretnek,

nem oly sokára majd az égbe visznek,

eladdig álmodozva kisszobámban

hagyom beteljesülni régi vágyam.

De mert a mennyben épp a szerda szünnap,

ezért csupán az ördögök maradtak,

akik magukkal engem elcipelnek,

pedig be más, ha volna máma péntek.

2023. március 14.

Át

Hol áradó a szív, s a józan ész

felülkerül szövétnekén a gőgnek,

hol él a vágy, ölelni tettre kész

kezek fonódva engem átölelnek,

elérhető csak ott vagyok csupán,

nyitott a büszke, ámde tiszta szóra,

ahol nevelgetett anyám, s apám,

tanítva mindenek felett a jóra.

Szirének énekére nem hajol

gerincem és nem olvadok meg arra,

hajóm sosem kötöm ki ott, ahol

viszályt feszítnek ostobán, dacolva,

hol átkozódva fúrja át magát

a kény, tiporva kerteken keresztül,

ahol reményeinkre balgaság

sötét homálya oly kevélykedőn ül.

De százszor is megállok ott, ahol

az éhezők kezük kinyújtva állnak,

ahol megannyi védtelen honol,

ahol sajog, s vigaszra vár a bánat,

közéjük ülve ételem velük

megosztom és a könnyeik letörlöm,

s ha majd a vég fokán az óra üt,

keresztem is maradjon itt, e földön.

2023. március 15.

Parázs

Nem álmodom ma már a nagy csatákról,

elültek elcsitulva mind a múltban,

a vértem eltörött, a sok kalandtól

sisakja horpadott darabra hulltan.

A kéz remeg, mi kardomat szegezte

az ellenekre rég a harci vártán,

a láb se bírja már, hiába, renyhe,

erőtlenül, berogyva, fájva járkál.

Az arcomon megannyi széles árok

mutatja ősi, harcos éveim csak,

parázsra hűlve mind a lángolások

csupán lecsendesülve hamvadoznak.

De hogyha úgy adódna mégis újra,

talán e tűz belül megint lobogna.

2023. március 16.

Attak

Fonja haját puha szél, szabadon

szárnyal a lelke az égig,

gondolatát remegőn kutatom,

félve, kerengve fehérlik

mind a remény, amit önt le reám,

rezzen az ég dörejére,

angyalom ő, ölelő mosolyán

szenderül éjre a béke.

Ámde amott konokul katonák

lábai döngnek az úton,

angyalomat keresik, ködön át

hallom, amint belekurjong

részeg-üvöltve a gyűlöletük

mordan a hajnali égbe,

vetve a lelkem a part feketült,

pernyetakart fövenyére.

2023. március 17.

Haláltánc

Felettem éj sötétje,

alant pokol, mi vár,

e balga nemzedékre

csupán a zord halál

borul fakón lebegve,

de hisz megérdemelt,

a sors a tetteinkre

arányosan felelt.

Vagyunk kerékkötői

bolondul, ostobán

a sorsainknak és mi

vad orgiánk okán

a földgolyónk emésztjük,

apasztjuk áerét,

jövőnk kezünkben eltűnt

vajúdva mindezért.

Nem is közelg a holnap,

csupán az üszkös éj

borítja álmainkat,

egónk ma is kevély,

duhaj fogadkozással

szorítja torkaink,

frigyünk a zord halállal

kedélyesen kering.

2023. március 18.

Nyitótánc

Kavarg a kertem illata,

tavasz közelg felőle ma,

jelére lelkem éled,

ezernyi gyenge szirmon át,

teríti szét a hímporát

a győzhetetlen élet.

Varázsa engem elragad,

a vágyaimnak enni ad,

hevíti és fokozza,

bizserg az ér alatt a vér,

a tél után megint remél

miatta szívem újra.

Körülvesz és fülembe zsong,

susogja, jöjj öreg bolond,

e tánc legyen tiéd ma,

feledve vén korom, legott

a lábam új zenére rop,

sürögve és forogva.

2023. március 19.

Időkarám

Letette sárga köntösét a Nap,

aludni tért a láthatár mögött,

lefogta mára már a szárnyamat

az éj, amint az égre költözött.

A tájra méla némaság feszült,

csupán az álmaink neszelnek ím,

miként aludni tért a harci kürt,

a volt csaták kihűlt parázsain.

A lelkeink köré fonódva már

fejét lehajtja álmodón a csend,

a pillanatra kozmoszunk megáll,

ezernyi fénye álmosan dereng.

Minő varázs, kegyelmi állapot

takarja végre bűneink nyomát?

Mögötte hajnalunk hasadni fog,

s beléhasítnak újra harsonák.

2023. március 20.

A zsúr

Az ég a földre költözött,

terítve szét a kánaánt,

nyomán a fellegek mögött,

nem is figyelt le senki ránk.

Neszelve ezt az ördögök,

tömött sorokba jöttek el,

ezért az ég, s pokol között,

hamar kemény tivornya kelt,

s tiport reményeink fölött.

Az angyalok ledér hadát

vad ördögök kerülgetik,

sötét pokol tüzére szánt

komor parázna lelkeik,

vidulnak ím az éj alatt,

taposva szét a kerteket,

miként a tébolyult vadak,

akárha volna fergeteg.

Hiába, hát, na, kútba fúlt,

bocsássatok meg istenek,

de már nem adhatunk mi zsúrt

ezért azóta senkinek.

2023. március 21.

Végső remény

A szél a fák között bolyong,

alant üvöltve fáj a gond,

taposva mindenünkön át

a háború a mámorát

teríti ránk kegyetlenül,

mögötte vérszagún hevül,

megittasodva két öreg,

darabra tépve lelkeket.

Dühét nem adja már alább

a két bigott, idült galád,

karámba hajtva népeket

vad álmaik tovább pereg,

a görcseik nem oldja fel,

akárha volna végzörej,

a Don felett az alkonyat,

amint fütyülve húsba csap.

Vajon ki az, ki két kezét,

lefogja átkarolva még

a két bolond nagyúrnak ott,

hol él a gőg, az ész halott,

talán leküzdve undorát

az Istenünk az égen át

lenyúlva végre csendre int,

amint megint reánk tekint.

2023. március 22.

Részeg istenek

Az ég alól vihar közelg,

vöröslik ím haragja,

remegve néz az égre fel,

s amerre lát, szaladna,

ki most alatta rostokol,

de lába béna, kába

agyára rettegés omol,

s csak áll sorára várva.

Fölötte részeg istenek

vad orgiát kavarnak,

e háború, ha eltemet,

utána szürke varjak

szedik szilánkra csontodat,

s mikorra elrepülnek

belőled annyi sem marad,

mi még idézne téged.

De hát csupán magadra vess,

te hagytad így a sorsod,

hiába mondta: Védekezz!

Feledve mind a gondot,

felélted egyre mindened,

kiszipolyozva Földed

tunyán a részeg istenek

sötét ölébe lökted.

2023. március 23.

Tavasz szele

A tó fölött cikázva jár a szél,

kalandozón kereng a napsugárral,

ölelkezése égi táncra kél

buján az új tavasznak illatával.

Megáll, reménykedők közé vegyül,

fülükbe boldogabb jövőt susogva,

utána felszökellve, fák közül

kacsint megint bolondozón a Napra.

Kibontja sáladat, kacérkodón

a nagykabátodat levetni készül,

de lám, hiába is csodálkozol,

te felderülsz, magad megadva végül.

Vigyázz, hogy ezt a randevút ne késd el

öleld az új tavaszt vidám szelével!

2023. március 24.

Tavasznak illata

Az új tavasznak illata

kereng a kertek alján,

akárha lenne balzsama

fagyos telünk takarván,

a lelkeinkbe langyulón

szerelmeket sodorva

hatol be, s íze bájoló

igézetét leszórja.

Sürögve, forgva átkarol,

repíti vágyainkat,

mosolyg, amint reánk omol,

s megint reménybe ringat,

kerengve szirmokat szitál

a március fagyára,

amint buján az égre száll

az illatának árja.

Ma végre boldogok vagyunk,

feledve zord telünket,

szalad fakó lován a múlt,

akárha lenne ünnep,

az új tavasznak illatát

tüdőnkbe lélegezzük,

rügyet fakasztva orgonák

melengenek köröttünk.

2023. március 25.

Ladikra várva

Vad éjszakák ezernyi mámorát

idézi arca éle vissza,

miken lerészegedve rágta át

saját magát mohón facsarva,

megannyi szenvedélyes éj után,

midőn felébe tört a pálca,

fehérre vált, nem álmodott tovább,

leült az ördögére várva.

Üres tekintetében ott zilált

a léha múlt ködének árja,

bigott latornak énje mért is állt,

nem is maradt, ki szánja-bánja,

a lelke bárha rút pokolra tart,

szerelmes angyalok siratják,

de mindhiába, mert amott a part,

s szelíden ellökik ladikját.

2023. március 25.

Aggály

A hajnal oly közel, derengve jő,

akárha új időt terítne szét,

akárha lenne éledő erő,

borítva pirkadón ezer neszét.

Nyomán az éji csend fel is lazul,

kakas feszíti szét a holnapot,

taréja megremeg, midőn vadul

kiáltva kelti rád az udvarod.

Amint a messzi rónaság mögül,

kapaszkodón kikandikál a Nap,

a lelkeinkre víg remény derül,

kihűlt parázsa újra lángra kap.

Uram, vajon megérdemeljük-e,

hogy átmeleng az éltető tüze?

2023. március 26.

Rossz napomra

Ma összedőlt a fél világ,

a túlfelén se tart tovább,

a lelkemen tucatnyi seb

bolond hitem sajogja meg.

Ma megvezettek engemet,

konok, kegyetlen emberek,

belém kötöttek ostobán,

ma délelőtt, ma délután.

E nap kitépte szívemet,

lehet, talán el is temet,

eléget és pokolra űz,

e balga éjszakán a tűz.

De holnap újraéledek,

fogam szorítva felkelek,

ragasztgatom világomat,

mi még belőle megmarad.

2023. március 27.

A kútnál

A kútba fúltak álmaink,

velük merülve lelkek,

a láncra kötve vödrein

a mélybe kényszerültek,

nem is maradt a föld felett,

csupán a hordaléka,

amint világokat temet

az őrület bomolva.

A kút fölött az angyala

hiába húzta nyögve,

a józan ész alul ragadt,

üres maradt a vödre,

reménye fájva mind oda,

egét homály takarja,

merítené, de nincs hova,

erőtlen ím, a karja.

Alant viszont az ördöge

vidulva egyre táncol,

ölelve mind pokolra le,

mi jött a felvilágból,

sötétje lassan elnyeli

torán a földgolyónkat,

temetve mind, mi emberi,

jövőt, jelent, s a múltat.

2023. március 28.

Nagyharang

Talán a sors akarta azt,

mi szárnyainkra súlyt akaszt,

s nem is hagy elrepülni,

e kő nyakunk lehúzza már,

alant üvölt a borzadály,

dühét nem ússza senki.

Hiába volt a jó sorunk

akárha volna életunt,

rideg magány a trendi,

hamar lehűlt a régi vágy,

üres-rideg maradt az ágy,

nem ébred abba' senki.

A lelkeink terítve mind,

ki arra jár, csupán legyint;

Elátkozott bolondok!

Csupán a nagyharang, mi szól,

s az ezredév, amint foszol,

magányosan kolompol.

2023. március 29.

Én kevély királyom

Midőn dacolva tűzbe mentem érted,

sisak se védte testemet, se vértek,

csupán a két mezítelen karom volt,

mi megfeszülve, ínszakadva harcolt.

De mára vége lett a bősz csatáknak,

azóta új idők szabálya áltat,

te fent a várban elkerítve éled,

mit én alant vadul, remegve félek.

Neked csiszolt kupádba’ jó borod van,

de ibrikem csupán fanyar noán pang,

dalunk sem egy ma már, hiába, látod,

a gőgös éned új zenére váltott.

Nekem, ne mondd, hogy így van ez megírva,

kinek-kinek saját kovácsa sorsa,

a két karom, ha még emelni bírom,

leránt a földre, én kevély királyom.

2023. március 30.

Vissza az éjbe

Álmaimat puha fényeivel lebegőn szövi széjjel

ím ez a reggel, amint közeleg peremén az időnek,

futva előle az éjszaka elköszön, égi tüzével

illan a kéj, tovalibben, a hamvai már feketéllnek.

Lázad a lázamon égve-szomorgva lopózik az ágyból,

köntösödön sugarát kivetítve a Nap legelészik,

dolgaimat pakolom, noha még bizseregve a vágytól,

bőrömön érzem, amint ölelésed öledbe leszédít.

Így maradunk remegőn mi továbbra az éji varázsban,

függönyeinken a déli Nap is kirekesztve világol,

ajkaid ajkaimon puhatolva, gyönyörre találtan

suttog, amint elalélva a kéj tüze még vele táncol.

2023. március 31.

Bolond balog

Külhonba távozott bolond balog,

de néha-néha visszasompolyog,

hazát, gatyát cserélve, lelke bősz,

mutatva, bárhogy is van, ő a hős.

Pedig csupán a gyáva mása lett,

ki önmagára vetve most követ,

baját sziszegve visszaköpködi,

s kesernyeségeit, mi van neki.

Erényeit sorolja balgatag,

bigott borúja alkoholba csap,

dühöngve szórja átkait haza,

sötét a lelke, bár az ő baja.

Pedig, ha lenne mersze, itt hazát

is építhetne, persze, hát, nahát,

ugyan nehogy te mondd meg azt neki,

mi őt, a szolgalelket élteti.

Idegeneknek mossa szennyesét,

hajol gerince érte szerteszét,

de már hiába, megmarad balog,

csupán a szája jár, te tudhatod.

2023. április 1.

Vonzalom

Veled vagyok, ha fúj a téli szél,

veled vagyok havat, ha görget,

hiába néma szád, szemed beszél,

amint kezemre hull a könnyed.

Veled vagyok tavasznak illatán,

virágaid nekem, ha nyílnak,

beporzom én bibébidet buján,

mikor rügyet fakaszt a holnap.

Veled vagyok, ha nyár hevén a Nap

lesütve rád, szikáran éget,

terítve rád kopott kabátomat,

takarlak óvva-féltve téged.

Veled leszek, ha jő felénk az ősz,

levélseperte, hűlt szelével,

mikor szelíd varázsa megfüröszt,

s keresztjeink elé letérdel.

2023. április 3.

Tavaszi kétely

Tavasznak illatát sodorja libbenőn a szél,

körözve jár a rügyfakadta, barna ágakon,

reményt terítve, lelkeinkbe bújva rábeszél,

feledjük el telünk, susogja egyre, bájolón.

Kabátjaink levetve táncolunk mi mind megint,

szerelmeink fonódnak újra vágyaink tüzén,

a fagy fogát veszítve végre nem harap, legyint,

repedt jegét a langy eső feloldja könnyedén.

De vajh, a bűneinkre hoz feloldozást e szél,

goromba háborúnk nyomát lehet feledni, mondd,

mikorra elfogyott, s talán halott a józan ész,

cudar kezünkben ott ragadt a balgatag dorong?

Tavasznak illatát sodorja libbenőn a szél,

körözve jár a rügyfakadta, barna ágakon,

vajon megérdemeljük új reményeink kegyét,

vagy ez csalóka látomás csupán, nem is tudom?

2023. április 4.

Elfeledett varázsigék

A múlt ezernyi szálon át kötődik

jelenkorunkhoz, ám hiába mind,

ha elfeledtük azt, midőn apáink

vezettek át az ingoványain.

Hiszen tanácsaikra nem figyeltünk,

tradíciónk feladtuk oly hamar,

varázsigénk e vágtatásban eltűnt,

hiánya bárha lelkeinkbe mar.

A szó a messzeségbe szállt; szeretlek,

nem áll a szánkra újra tán sosem,

szavunk után a kézfogás hideg lett,

minek nyomán lesütve néz a szem.

Gerinceink a görbülő idővel

hajolnak egyre, bárha telve gőggel.

2023. április 5.

Habzó ég

Ma délután a fények oly sivárak,

kelet felől a szürke fellegek

lekókadó virágaimra szálltak,

kerékbe törve déli kedvemet.

Habár a délelőtt szelíd, s vidám volt,

ezernyi langy varázst sodort felém,

de most e szürke, szél bolyongta égbolt

kavarg csupán a napsütés helyén.

A kisszobámba térve enyhülök csak,

pipámra töltve múltba révedek,

s amint a hintaszék nyikorgva ringat,

kezem lapozza újra versedet.

Ma délután valódi lett világod,

szabódva bár, de hörpölöm, ha látod.

2023. április 6.

Előzetesben ülve...

Előzetesben ülve

találgatom,

mi történt tegnap este

a partimon.

2023. április 7.

Az óceánon át

Hazát, miként gatyát cserélni nem lehet,

de hogyha kényszeredve, ámde megteszed,

a szívedet szorítja vasmarokkal át,

s a lelkeden sajogja vissza bánatát.

Hiába száll a sorsod árja gondtalan,

agyadba égve mindörökre benne van

szülőfalud varázsa, szénaillata,

megélt szerelmeid parázsa hív haza.

Csupor tej édes íze nyelveden maradt,

az altatódalod, mi súgta álmodat,

füledbe visszacsengve búgja dallamát,

elér utánad ím, az óceánon át.

Magyar maradsz e földtekén te bárhol is,

a büszkeség a távolokba, bárha visz,

a lelkeden sajogja vissza bánatát,

s a szívedet szorítja vasmarokkal át.

2023. április 7.

A levesedbe...

A levesedbe

vegeta kell,

ha nincsen íze,

nem eledel.

2023. április 7.

Tojásomért

Kabátzsebembe téve

a kölnim (francia),

adod tojásom érte,

ma énnekem, Zita?

De hogyha mégsem adnád,

locsollak akkor is,

vödör vizemre szoknyád

kapod fel álladig.

2023. április 8.

Képzelt vihar

A kert alatt az ördögök

topogva rostokolnak,

az ég cikázva mennydörög,

ki tudja, lesz-e holnap,

terítve szürke fellegét,

a vég közelg ez órán,

előle balga büszkeség

remegve futna, gyáván.

Lecsap reá a bősz vihar

kevély hitét legyűrve,

az ördögök viszik hamar

a síri, mély gödörbe,

az ellopott forintjait

a szélvihar sodorja,

üres kezébe kapja mind,

ki szenvedett alatta.

Be kár, csupáncsak álom ez,

ma már ilyen vihar nincs,

mi volt, örökre elveszett,

magánra vált a közkincs,

szavad, ha néha hallatod,

megostoroznak érte,

vezére-féltve perbe fog

maroknyi söpredéke.

2023. április 8.

A hajnal újra összerak

A véghetetlen ég alatt

minő gonosz viszály fakad,

amely szorítva torkunk

jeges szelével egyre int,

halálba küldve lelkeink,

hörögve, rángva mordul.

Okádva szét a háború

gonosz tüzét e borszagú,

elátkozott világon,

hol át a tar vetéseken,

a tank taposta kertemen

törik le gyöngyvirágom.

Hiába mondanám, hogy állj,

ha nincs idő, ha nincs szabály,

maradt a torz erőszak

csupán az úr az ész felett,

legyőz e balga rettenet,

ha áradatja elkap.

De én sosem hagyom magam,

tudom, jövőnknek ára van,

hiába törnek össze,

a hajnal újra összerak,

s elűzi háborúidat

szelíd szavamnak ökle.

2023. április 9.

Éji láz

Uram, segíts ez éjszakát kibírni,

szorítja szürke fátyolát a számra,

a torkomat, miként a durva smirgli,

kaparja, fojtja, vérvörösre marja.

Sötét homálya ordas árnyakat szül,

kerengenek felém vadul, huhogva.

Uram, te már tudod, hogy itt mi készül,

mi hozhat írt az én beteg bajomra?

Zihál tüdőm, a láz keserve éget,

köhögve vért köpök, ha súlya rám tör.

Uram, talán ez éj nem ér ma véget?

Könyörgök újra, ments pribékjeidtől!

S amint a hajnal átdereng szobámon,

megenyhülőn borul reám az álom.

2023. április 10.

Jeltelen gödör

Ma balgasága újra rám üvöltött,

akárha volna éji gyilkosom,

miként gonosz lidérc, ha értem eljön,

s szökik sötét szobámba, úgy oson.

Fröcsögve, két pofára falja létem,

alázva zúzza szét a lelkemet,

ha lázadok, meg is tapos keményen,

s e jeltelen gödörbe eltemet.

Vigyorgva ül cudar torán felettem,

acsarkodása híveket szerez,

kacagva versemen, mit én szereztem,

öreg kalapmajomnak elnevez.

Mivel nem áll elébe sajna senki,

e dölyf világokat fog eltemetni.

2023. április 11.

Az új tavaszhoz

Az új tavasznak édes ízét,

sodorja langyulón a szél,

a kertemen terítve mind szét,

rügyet fakaszt, alig beszél,

pedig ki lenne más, ha ő nem,

ki tél hideg fagyára ma,

a dermedett tekintetekben,

a válaszával oldana?

Ki lenne más, ki balga sorsunk,

emelve most magasra fel,

elérje, hátha jobbra fordul,

s a bűneink feledje el,

ki lenne más, ki bús fejünkre

bocsánatot derítene,

ki reszkető, üres kezünkbe

kies jövőt felejtene?

Vajon maradt-e annyi sanszunk,

hogy új tavasznak illatán

ma végre újra lábadozzunk,

s az Úrnak égi asztalán

megint terítsenek minékünk,

miként elődeink elé,

vagy álom ez, mi végleg eltűnt,

e látomás az ördögé?

2023. április 11.

Terheim

Be délcegen cipeltelek,

legénykorom, mi lett veled,

vajon hová pakoltalak,

ha mára semmi sem maradt?

Kolonca bár a vállamon,

de már csupáncsak aggkorom

maradt belőle sajna meg,

ínam bicegve megremeg.

A lábam oly rogyadva jár,

akárha volna terhe sár,

amint lehet, felülkerül,

s lezár kimenthetetlenül.

Hiába hát, gyalog vagyok,

nem integetnek angyalok,

csupán az ördögöm remél

halálsikolyt a lelkemér'.

2023. április 17.

A végtelen sötét alól

a fénysugár az űrbe tart,

hiába fogja száz pokol,

szorítja sziklapart,

utat hasítva vágtat ő

sietve már az ég felé,

hol éledő remény, s jövő

megittasodva tér elé.

Hiába húzza rút viszály

mohón a mélybe vissza ma,

robog tovább, de persze fáj

az itt hagyott szülőhaza,

a nincse mára mit sem ér,

üres hasán a lét korog,

a vágya egyre többet ér,

ha már a múltja elfogyott.

Szalad tovább az égen át,

ha néha-néha visszanéz,

felejti ezt az éjszakát,

hol érte alkudott a félsz,

levetve mindenét, rohan

a puszta végtelen felé,

esélye bár fikarcnyi van,

de végre bátran áll elé.

2023. április 18.

Árulás

Saját magad tapostad el galádul,

mikor gerinced esdekelve hajlott

vad ördögöd szavára, ráadásul

te is tudod, milyen felesleges volt.

Hiába kértelek, ne bánts, ne adj el,

kacagva lépted át a lelkemet csak,

tovább libegve balga kellemiddel

furán magukra hagytad álmainkat.

Kapaszkodásainknak árulója

maradt csupán a gyáva, satnya léted,

kiküldve engemet lazán a hóra,

fülembe harsogott a büszkeséged.

Habár a sorsodat megérdemelted,

gyakorta még imádkozom teérted.

2023. április 19.

Túl az Óperencián

Ha túl az Óperencián, magad maradsz majd,

ne is filózz tovább okán, ha bánatod hajt,

fogadd a sorsodat, miként megélted egykor,

ha tetteid miatt az úr gyakorta korhol.

Hiszen te élted úgy, ahogy csak épp akartad,

te tékozoltad el vad éjszakákra múltad,

nem érdekelt, mi lesz balog jövőd zenéje,

mohó garattal öntve alkoholt a kéjre.

A balga, bűnös éjjelek halomra gyűltek,

lihegve kétes illatuk magadba gyűrted,

a poklod üstjeit saját magad kavartad,

köszönheted csupán a kínjait magadnak.

De lám, a lelkeden maradt megannyi ránca,

azóta bánat ült az élveteg románcra,

ma már találgatod, vajon mi lenne, hogyha

az ily botornak is lehetne dupla sorsa?

2023. április 19.

Farkasok között

Ha farkasok közé kevert a sorsod,

maradj kemény, s csak élesítsd fogad,

a kis keresztedet hiába hordod,

vonyítanod muszáj a Hold alatt.

Ha gyenge lelkedet nem érdesíted,

maradsz csupán a falka konca csak,

mohón a húsodat cibálni gyűlnek,

de hát ne is csodáld, hiszen vadak.

Erőd feszül megannyi éjszakán át,

loholsz lihegve ínszakadtodig,

sosem tudod, vajon miként köszön rád,

a hajnalod, de még kitart a hit.

Rohansz előlük át a létezésen,

s mikorra véget ér a vágtatás,

derül ki sajdulón a véres éjben,

ki üldözött, megannyi honfitárs.

2023. április 20.

Lidércnyomás

Az álmaim be messze kóborolnak

fakó, deres lován a vén időnek,

ki tudja, mit sodor felém a holnap,

fejem fölé, ha fellegek verődnek?

Vajon csupán a langy esője mosdat,

vagy épp hideg jegét okádja dúlva,

a szélmalom továbbra is foroghat,

vagy azt a vad vihar darabra zúzza?

Mi lesz, ha majd mögötte durva ár dúl,

s ledönti otthonom falát dühöngve,

talán az árva lelkem is beléfúl,

alámerülve elbolyong örökre?

Amint elönt a jéghideg veríték,

felébredek, a Nap süt és az ég kék.

2023. április 20.

Behódolás

Én mást akartam és nem ezt

a végtelen sivár világot,

nem bőrön átütő repeszt,

de már hiába is kiáltok,

a tört palack a szellemet

aligha tartja vissza többé,

gorombasága eltemet,

s borús jövőnk foszolja köddé.

Fölénk kerülve tornyosul,

derűs napunkat eltakarja,

ropogva torkomon szorul

halált hozón a böszme karja,

üvöltve tépi szerteszét

alig megálmodott reményem,

hiába szól a szentbeszéd,

mocsokba fojtja kőkeményen.

Az Istenét elűzte rég,

csupán a gőgje és a mérge,

hasítja félbe jellemét,

a torzuló, beteg dühére

bigott világom elcsitul,

kegyét remegve, félve lép el,

s e borzadályra válaszul

csupán imát rebegve térdel.

2023. április 21.

Megújhodás

Lágy-puha fényeivel beköszönt tavaszunkra az új nap,

tétova áprilisán a rügyek fakadozva kinyílnak

és ezer illata árad az ébredező ligeteknek,

bőröm alatt bizseregve, fonódva a lelkemig érnek.

Nyitva a kertkapu, új magot ültet a földbe a háznép,

öntözi langy-vize permete lágyan a friss veteményét,

orgonabokrain éled a vágyam, amint rügyeket bont

és tovaűzi a tél hidegét, vele múlik a bú, s gond.

Boldog időket idézve rigók csivitelnek az égen,

füttyük a szívemig ér, amidőn a daluk meseszépen

bújik az ingem alá, be is olt szerelemmel ez órán,

ó, mi csodás buja éjek, amik tüze vár ezután rám.

2023. április 22.

Olvadás után

A hegytető mögött a nyár kacsint,

de még fehér kalapja tiszta hó,

s amint alant az új tavasz kering,

be szép, be jó, varázsa bíztató.

Alighogy elszelelt lován a tél,

mögötte végre enyhe éjszakák

szelíd ölén pihen tovább a lét,

terítve szét reménye foncsorát.

E víg tavasz kegyelmi állapot,

csodát igéz a lenge nyár elé,

nyomán a lélek újra dalba fog

sürögve, repdesőn ezerfelé.

S amint a szíved is felengedett,

dobogja áradó szerelmedet.

2023. április 22.

A némaság felé

Harácsolói béna, balgatag világomat

felélve, végzetébe döntve gyötrik egyre csak,

hiába szürkül el, melegszik és borong okán,

emelkedik nyomán a tenger és az óceán,

e sáskahad dühöng tovább, kiolthatatlanul,

az égre encián helyett örök sötét borul,

a kérge közt csupán a kénszagú pokol tör át,

elöntve létezéseinknek árva otthonát.

A telhetetlen ösztönén a birtokolni vágy

kerül felül, s a tengelyét a vénülő csapágy

feladja és hevülve végül úgy ereszti el,

hogy az sután pörögve-zúgva végleg elszelel,

utána nem marad se jel, se bármi gyenge nyom,

csupán az űr sötét, komor szövétnekén bolyong,

sivár magánya búsan átölelve fogja át

a létezés örökre néma, árva otthonát.

2023. április 23.

Dafke

Hová szaladt el annyi év,

nyomán a régi büszkeség

talán meg is kopott kicsit,

fülembe súgja egyre: csitt,

ma már öreg vagy és demens,

világodat te meg ne mentsd,

pipázz a hintaszékeden,

ha jót akarsz, elég legyen!

Ne szíts te új, komoly tüzet,

a régit oltsd, az is lehet

a zubbonyod kirakva vár,

hiába lenne még akár

tucatnyi jótanácsod is,

ma már a hangod is hamis,

remegsz, ha alkoholt iszol,

a láz amúgy se néz ki jól.

De nem hagyom legyűrni még

az énem égető tüzét,

ahol tudok, lobot vetek,

követ reám ne vessetek,

a lelkemért vad angyalok,

vad ördögök vitázzatok,

s ha könnyen el nem éritek,

remélem azt megértitek.

2023. április 24.

Új tavasz köszönt

Ma újra rám köszönt a béke végre,

megannyi láz facsarta éj után,

felülkerült az encián az égre,

meg is marad ma délelőttre tán.

Az éji árnyak árja messze tűnt el,

ma új tavasz kereng a fák között,

rügyet fakasztva, illatos szelekkel

virágaimra langy idő szökött.

Vidám madársereg sürögve kószál,

magot keresve bokraim tövén,

s e délelőtti, lenge, boldog órán

daluk ma lelkem oldja könnyedén.

Nekem csak ennyi kell, nekem megérte,

hogy új tavasz köszönt a szürke télre.

2023. április 25.

Kordonok

Ma kordonok közé szorult az elme,

ki most a másik oldalára áll,

az is lehet, hogy elfogyott türelme,

s a régi önmagára nem talál.

Hiába, változik ködén a nézet,

ha ráadásul olykor elborul,

saját hitét szemétre dobva, félve

hatalmi mámorán vacog vadul.

De hát ilyen megalkuvó az elme,

ha úgy találja olykor érdeke,

amíg kitart az istenek kegyelme,

s nem éri át a józanok dühe.

A kordonok csak egyre-másra állnak,

igézetén a balgaság korának.

2023. április 25.

Alkony a rónán

Az alkonyat leszállt a rónaságra,

üres tanyák között szitál a csend,

körötte leng a mélabú magánya,

megannyi régi kép fakón dereng.

A kút göcsörtös ágasára varjak

telepszenek pihenni egy kicsit,

a nádtető imitt-amott beroskadt,

de hát alatta senki sem lakik.

A csillagok sorolva egyre gyúlnak,

az éj uszálya lassan elterül,

s bogozza ódon illatát a múltnak,

miként sok éve rendületlenül.

A Holdra vén, öreg gerenda roppan,

amint lenéz a rónaságra búsan.

2023. április 26.

Cérnaszálon

A lét ezüstfonálon át

a rút pokol fölött ring,

legyűrve angyalok hadát

az ördög ujja csettint,

a cérna elszakad belé,

pörögve hull a lélek,

te meg remegve állsz elé,

nos ennyi volt az élet.

E függelemnek ára volt,

de hát meg is fizetted,

a sorsodon maradt a folt,

eladtad árva lelked

az ördögödnek, ám dalát

hiába zengted egyre,

a hajnal árja zúzmarát

hozott botor fejedre.

Szemét kinyitva kél az ár

sodorja félre tested,

az alkuidnak annyi már,

szavát hiába lested,

e kéz kezet mos éra ím,

veled pokolra száll ma,

kiebrudalva, bűnein

kavarg le katlanába.

2023. április 27.

Szalmaszál

Ha volna még elég erő

elűzni balga vétkeink,

da arra sincs ma már idő,

hogy elsoroljuk azt mi mind.

Maradt-e annyi józan ész

a féktelen csaták után,

amely sebünk takarni kész

e gyász takarta éjszakán.

Ma éjre mindenünk oda,

csupán sötét jövőnk dereng,

de hát miénk ez ostoba,

kevély idők szülötte rend.

A vállaink mi még sosem

vetettük össze, mondd, miért

nem érdemelte nemzetem,

hogy egy legyünk e bús honért?

Ha nemsokára felkelünk,

csupán a gyűlölet marad,

s tetézzük izzva mind e bűnt

a szürke fellegünk alatt?

Vagy újra lesz talán, aki

kijózanodva élre áll,

felőle bárha hallani,

csupán maródi szalmaszál.

2023. április 28.

Április szeszélye

A délutáni, lanyha szürkületre

melengve-fázva rásütött a Nap,

megannyi tócsa közt mohón kereste

a délelőtti élni-vágyamat.

Hiába tette, mert az égbe kószált,

magasra szállva, fellegek fölött

kutatta egyre égi pártfogóját,

vajon hová, mi tájra költözött.

Hiszen tavaszt idézve bíbelődött

előbb az orgonáknak ágain,

de arra délre áztató eső jött,

el is sodorta messze álmaim.

Ha pártfogód az április szeszélye,

fogadd el így, ne féld, ne fuss előle!

2023. április 29.

A sarki kútnál

A boldog évek ó, be messze járnak,

a nagy szerelmek édes illata,

ha visszalengedezve szítja vágyad,

ma lélegezd be és ne űzd tova.

Ne hessegesd a régi szép időket,

karolj beléjük éld remegve át

a Kurca-parti randevúk szelének

tavasz-kerengető fuvallatát.

Hiába, lelked ott maradt örökre,

miként a fűz, merengve lengedez,

a könnyedet ne bánd, ne is töröld le,

ha ócska lantod újra dalba kezd.

Ne fuss előle, mert az is te voltál,

mesékre szomjazó a sarki kútnál.

2023. április 30.

Májuséji dal

Az arcodon parányi könny

gurul le árkait keresve,

akárha volna fénye gyöngy

a májuséji szürkületre.

Amint kezemre csöppen épp,

ölelkezéseink idézve,

szemed szelíd igézetét

teríti szét a csendes éjre.

Parányi ékkövecske, mondd,

miért e szív-repedte bánat,

mi az, mi ellenedre ront,

s szorítja némaságra szádat?

Mi az, mi lelkedet töri,

görögve könnyedet kicsalja,

vajon mi lenne mondd, ami

mosolyt derít e fájdalomra?

Vagy épp e boldog óra, mi

szerelmedet beteljesedve

citálta könnyedet ma ki

e holdsütötte május estre?

Talán a karjaimba majd

elandalít az édes álom,

amint füledbe ezt a dalt

meséli halkulón a lantom.

2023. május 1.

Egy királyról

Mit ér a büszkeség, ha torz igéje

jövőt orozva hull alá a várból,

hiába szól a bősz király, ha népe

megundorodva fordul el szavától.

Csupán az udvaronc gerinchajolva,

ki még el is fogadja híg dumáját,

de mára megvetett alattvalója

a blőd, üres szaván kacagva átlát.

Megannyi jó vitéze ebrudalva,

kesergve nézi szélütötte gőgjét,

a megmaradt maroknyi talpnyalója,

ki még hajol tovább előtte hétrét.

Minő szerencse, hogy nyakunkra már

nem ülhet újra ily bigott király.

2023. május 2.

Mi végre álmodunk...

Mi végre álmodunk, ha el nem érjük

reményeink, ha félve ébredünk,

ha hajnalodva megkopó a fényük,

ha elhalón maradnak egyre künn?

Naponta lám, amint a reggel eljő,

feledjük éjeink varázsait,

takarja gond, barázda, szürke felhő

a homlokunk, mögötte fél a hit.

Velünk csupán a görcseink maradnak,

amint felénk a hajnalóra int,

feladva, elfeledve álmainkat,

tapossuk egyre balga malmaink.

Mi végre álmodunk, ha mégsem éltet,

ha reggelén agyunk ködére ébred?

2023. május 3.

Szellem a várban

Mint aki végzete ellen akarna kikelni a sírból,

úgy tör a szellem a rátapadó, gügye, zsarnok alól fel,

szégyene bárha sarokba szorítja, a láza e kórtól

ég, hevületbe kerülve, ha eljön az óra, a reggel.

Nincs maradása lefojtva tovább ama balga homályban,

mit csak a félsz remegése, ha fogcsikorogva, de táplál,

lelke ocsúdva feléled az új kikeletre ma bátran,

bódulatára kijózanodón feszül ellen a gátnál.

Lám csak, a szellem az ócska palackba hiába bezárva,

mert dugaját kifeszíti, ha túl sok a kín, s megalázás,

felmegy elontva haraggal a hegyre, berontva a várba

kergeti szét az urak seregét, neki nincs magyarázás.

2023. május 4.

Ladikon

Még veled élem a lét kuszaságát,

mit kibogozni segít üde lényed,

bárha a lelked a lelkemen átlát,

nincs mese, lassan eléri a véget.

Lent a folyón ladikom kikötötték,

loccsan a víz lebegő derekára,

Kháron, amint odaint, a sötét ég

rám borul és visz az éji homályba.

Még kezedet fogom, ám a szorítás

gyengül, a part kifakult fövenyére

tétova léptem igézi a múlás,

onnan a végtelen út visz a mélybe.

Ám oda lágy, remegő ölelésed

ringat, amint a folyón ladikom fut,

mert az a tűz, ami mindig is égett,

már elaludni talán sohasem tud.

2023. május 5.

Egy csepűrágó mögé

A délutáni méla bánat

berágta génjeinkbe önmagát,

szorít, alóla nincs bocsánat,

cserébe balga lelkeinkbe lát.

Hiszen mi elhalón lihegtük

a délelőtti bonviván szavát,

de alkonyatra minden eltűnt,

üres nihil karolt csupáncsak át.

Hiába, mert a nagy beszédek

az estre közhelyekbe haltak el,

megalkuvása már nem éget,

de hát a hős csak egyre énekel.

A hangja éjre oly hamis lett,

akárha volna megkenetlenül

nyikorduló kerékagy és ez

fülünkbe vájva lelkeinkre ül.

De mert a rendező az élet,

az énekes leintve, balra el,

minek nyomán az ész felébred,

s talán feléri, jobbat érdemel.

2023. május 6.

Szürke varjak

Nem érdekelnek engem új szerelmek,

a régiekre sem maradt erőm,

miközben egyre hull az égi permet,

hiába int a múlt, a keszkenőn

virágaid kopott-fakón jeleznek,

a régi nyár a messzeségbe már,

mögötte sárgulón az őszi kertek

sziromszorongató magánya vár.

A fények egyre sápadóbb sugárban

csorognak át a fellegek között,

elimbolyogva lám, kihűlt a vágyam,

ki csak tehette, délre költözött,

egemre szürke varjaim maradtak,

zeném a károgásaik csupán,

megértem ősi ritmusát daluknak,

e bú takarta, szürke délután.

2023. május 8.

Repülj madár...

Repülj madár, a messzeségbe

repítsd a híremet tova,

repülj a kedvesem kezére,

kit nem felejtek el soha.

Csipogd szavam fülébe lágyan,

mióta érte égek én,

nyugalmam nem is találtam

e girbe-gurba földtekén.

Fülébe súgd, hogy úgy szerettem,

akárha érte meghalok

e szív facsarta ütközetben,

nem érem én a holnapot.

De hogyha újra visszajönne,

a bánatom felejteném,

nem így, bezárva börtönömbe

vezeklenék szerelmemért.

2023. május 8.

Születésnapomra

(József Attila után szabadon)

Hatvanhét éves lettem én,

ez új tavasznak éjjelén,

se ki,

se be

nem jár a kardom oly hamar,

mit évek óta rozsda mar,

csupán

bután,

fityegve lóg, az oldalam

lilára verve untalan,

gyalog

vagyok,

szekérre, lóra így se telt,

hiába volt megannyi terv,

tömény

remény,

maradtam együgyű balog,

ki néha-néha dalba fog,

kemény

telén,

hatvanhét évem elszelelt,

fonott kalácsra mégse lelt,

fehér

kenyér

fokozza egyre cukromat,

ma már az alkohol se hat,

vizem

nyelem,

de megmaradtak álmaim,

s az őszi fáknak ágain

megül

felül

a fáradó, csekélyke hit,

akárha volna bölcs kuvik,

huhog,

lefog,

nem enged engem innen el,

utószor újra átölel

gyanút-

lanul.

2023. május 9.

A suszter álma

A május ontja illatát,

körötte mind az orgonák

kibontva lengenek,

a szél a parti fák között

a tó vizére tükrözött

bogárrajon nevet.

Ma végre minden oly vidám,

a suszterünk a kaptafán

kopogja dallamát

a lágy tavasznak egyre csak,

s amint a görbe szegre csap,

agyán remény fut át.

Idénre kell a jó cipő,

virul megint a szép jövő,

kenyérre telni fog,

a májuséji orgonák

alatt csak álmodik tovább,

s kezére nyál csorog.

2023. május 9.

Repülni kék

Ma fellegek vonulnak át az égen,

alant borongva csordogál a lét,

felette hív az enciánja kéken,

hiába, érzem én, repülni kék.

Repülni át a Csendes-óceánon,

Amérikába lenni volna jó,

mer' ott epedve vár a kánaánom,

s kikötve egy kicsinyke kis hajó.

Azon megyek be majd a dzsungelekbe,

keresve boldog indián vezért,

meginvitálom őt a vadkeletre

cserébe majd a drága kincsekért.

De ő nevetve int a toll alól csak,

köszönve hogyha mégis ott maradhat.

2023. május 10.

Mámorult idő

Virágaimra rásütött delén a nap,

s az átmelengető kegyelmi pillanat

remegve, áthatón ölelt ma engem át,

a szívemen talált a kerti fák alatt.

Amint ölelte télben elfagyott hitem,

felengedett az egyre olvadón, hiszen

megérkezett a várva várt feloldozás,

akárha volna lelkeinkre csontkovács.

Ma fellegek közé repülni volna jó,

belátni kerteket, mit elfedett a hó,

a bokrokon susogni, mint a játszi szél,

ha ága közt az új tavasz felől mesél.

Ma vággyal átitatva átadom magam

az új reményeimnek és ma gondtalan

emelkedek goromba ördögöm fölé,

e mámorult idő enyém, s az angyalé.

2023. május 11.

Jégverés után

Borongató idő terült a tájra,

a délelőtti víg kedély oda,

cseresznyefám a napsütésre várva

reménykedik, de sorsa mostoha.

Hiszen kinyílt virágait nem oly rég

a fagy keserve úgy orozta el,

hogy ágait tarolva verte zord jég,

idén gyümölcsre rajta semmi jel.

Csak áll tovább a szélre hajladozva,

a múlt tavaszt idézi réveteg,

mikor megannyi ága roskadozta

a roppanó cseresznyefürtöket.

Csak áll, kivárja boldogabb jövőjét,

ha lesz ki űzze majd a jégesőt szét.

2023. május 12.

Betűrendes tartalom

A fényről
A fűszerek királya...
A gondolat magánya

A gyűlöletről

A hajnal újra összerak

A kiállásról
A kútnál

A léten át
A levesedbe...

A meghunyászkodásról

A méh és a vihar

A múló nyárhoz

A múlt varázsa
A némaság felé

A nyár nagyasszonya

A pénz uralma

A sarki kútnál
A suszter álma

A szélhez

A tónál

A végeken
A végzethez
A vén kurafi dala

A vén zsoldos dala
A vers hatalma
A zsúr

Ablakod alatt

Acsarkodón
Aggály
Ahol a part szakad

Ajánlás

Akárha
Álarc nélkül
Álarcaink mögött
Alkony a rónán

Április
Április szeszélye
Árulás
Át

Át az ingoványon
Attak

Az istenek legyintenek
Az óceánon át

Az ősz könnyei
Az új tavaszhoz

Az új végeken

Az újhodáson át

Az út
Az út porába senki sem marad

Az utolsó sansz után

Az üst hevül

Bál utáni anzix
Balaton közepén

Be más ez így
Behódolás

Boldog idők nyara
Bolond balog

Bűntudattalan
Celebimádat
Cérnaszálon
Ciklus

Ciklusok

Cinkebú

Csak kérdezem

Csalfa álom
Cserépszavazás
Cseréptörés

Cseresznyefámhoz
Csillagállás

Csillaghullás

Csillagtalan
Csillapultan
Csordaszellem
Csörögefánk
Dafke

Dagály előtt
De mert...

Démoni köd
Diákkoromban...
Dunyhámhoz

Égig érve
Egy csepűrágó mögé

Egy felvetés
Egy guberálóért

Egy híján
Egy királyról

Éji mámor
Éji merengés

Éji hóesés

Éji varázs

Ekliptika
El

Éledő remény
Elfeledett varázsigék

Elfogyó sikoly
Elfut a lét

Elfut a nyár...
Elherdált jövő
Előzetesben ülve...

Első hó

Elveszett mesék
Én kevély királyom
Ének a szélben

Erdei séta
Érted nem
Erzsébet hídon át...

Faktum
Fals szonett
Farkasok között
Farsangra várás

Földindulás elé
Függönyén az éjszakának

Galambok, álmok

Gátszakadás

Gazdátlan kert

Gerincbaj
Glóriád előtt

Gorombaságaink

Gyáván

Ha jő az új tavasz
Ha majd ezernyi tűzvirág...

Ha visszahúz
Habzó ég

Hajnal hasad

Hajnali féltés
Hajójegyek

Hajóra várva
Haláltánc

Halmazállapotok

Haszonleső

Haszonlesők között...

Hazát találtam...

Hiába fáj, hiába szúr...

Hiába futsz
Hiábaság

Híd alatt
Hiszen te...

Hitehagyottan

Hó alatt
Hold ezüstje

Illanó álmok
Illataid

Indítvány

Inflexió
Ingovány
IV. Béla

Jég verte horgászat

Jégeső után

Jégesőben

Jéghidegen
Jégverés után

Kelő Napunk
Képzelt vihar

Kétes éjek
Kétes hagyaték

Konok zsiványok
Kordonok

Kordonok között
Kozmikus magány

Költemény helyett
Könyörgés

Kufársors

Kutatva éji csók után
Kürtszóra várva
Ladikon
Ladikra várva

Lelencsóhaj
Lelkünkbe írva

Lidérces éjek
Lidércnyomás

Lüktető vágy

Ma kútra mennék

Maghasadás
Májuséji dal

Májuséji, fürtös orgonák

Májusi eső
Mámorult idő

Maradtak álmaink?

Maroknyi jáspis

Maroknyi vágy
Mazsolák

Megalkuvón
Megannyi harcnak...

Meztelen király
Mi végre álmodunk...

Mi, statiszták

Míg neved dobogtat
Mindenek felett
Mit hoz az év...

Mohó zsiványok

Morduló való

Mozgolódás
Möbius-idők

Múló mesék
Mutáció

Na most elég!
Nagyharang

Napsirató
Nászéj után

Negyedszer is
Néma ragály

Neveddel ajkamon

Nincstelen dalnok éneke

Nyári reggelek
Nyitótánc

Nyughatatlanul

Nyűtt mosoly

Október derekán
Oldódás
Olvadás után
Olvadáspont alatt
Olvadásra várva
Orgonák a télben

Őszi bánat
Őszi éjszakán

Őszi nap

Őszi remény
Őszi sár

Őszi vigasz

Ötven év után
Özönvíz előtt
Pálfordulás

Parányi fények
Parányi sóhaj
Parázs

Parázslón

Parti fák az őszben
Partitúra

Rémmese
Repülj madár...
Repülni kék

Részeg álom
Részeg istenek

Rezignáció
Rezzenetlenül

Ridegtartás
Rossz napomra

Rossz vér

Rosszaság
Ruhák a szélben

Sajgás
Skrupulus

Sötétség

Strómansors

Sumák idők
Szalmaszál

Számozottan

Szárnytalan

Századok peregnek

Szeget szeggel
Szelek
Szelíd idők
Szellem a várban

Szenvtelenül

Szerelmes álmaink
Szerelmetes Katám
Szerelmetes virágom

Szikraféltve
Szilveszter éjjelén
Szimptóma

Szombat esti báj

Szomjúság

Szomorogva
Szökött múzsa

Szuicid hordák
Szűk telünkre
Születésnapomra
Szünnap
Szürke varjak
Tanács küklopszoknak

Tarolás

Tavasz hívogató
Tavasz kereng
Tavasz szele
Tavaszi kétely

Tavaszi permet

Tavaszi vágy

Tavaszköszöntő
Tavasznak illata

Téli sport
Téli varázs

Tiló alatt
Tojásomért

Torz televények
Túl az Óperencián

Ugyan vajon
Új cseréptörés

Új Golgotára várva

Új idők felé
Új tavasz köszönt

Versemet írom
Vérválasztó

Vigyázz a tűzre!

Vihogjatok csak!

Világégés

Világom
Vissza az éjbe
Visszaváró

Vívódás

Volt örömöm...

Volt reményeim
Vonzalom

Vödrök

Zárójelentés